Késő este tudtunk csak vacsorázni. Az ételt újra kellett melegíteni, mivel Vili házon kívül volt, Alfonz pedig nem tudta hazaküldeni a gyerekeket, hiszen az apjuk azt ígérte, jön értük. Mind a ketten holt fáradtan ültek le enni, aztán mentek is a szobájukba. Elmosogattam és rendbe tettem a konyhát, aztán magam is álomra akartam hajtani a fejem. Még utoljára végiggondoltam, mi történik velem, de mivel még mindig nem akart megszületni bennem a megoldás, hát békén hagytam ezt a gondolatot és az oldalamra fordultam.
Éjjel arra riadtam, hogy besüpped az ágyam. Azonnal odafordultam, s mivel újhold volt, nem láthattam, ki tört rám. Sikítottam, ahogy csak a torkomon kifért. Befogta a szám és azt merte a képembe nyomni, hogy "Tssh!". Küzdeni kezdtem annak ellenére, hogy nem mászott rám. Valósággal eluralkodott rajtam a pánik. Már egyetlen hangot sem bírtam kipréselni magamból, de a könnyeim csorogni kezdtek és azon voltam, hogy lerúgjam az ágyamról a férfit. Biztos voltam benne, hogy férfi, mert a keze erős volt, mint a vasmarok. Könnyedén fogott le, s próbált csitítani, nyugtatni. Nem tudhatta, hogy minden egyes másodperccel közelebb lök a szakadékhoz, amely a lelkem mélyén tátongott.
Talán meg is szólalt, nem tudom. A mozdulatait sem érzékeltem már. Elveszítettem az önuralmam. Eluralkodtak rajtam az elnyomott kis érzések, amelyekkel szembe találva magam ráébredtem, hogy ezek nem is olyan kis érzések, mint összepasszírozva tűntek. Csupán esszenciák lettek, melyek arra vártak, hogy kinyíljon a szelence és berobbantsák az életemet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése