Már megint te?!

Ebéd után elindultam a szokásos sétámra. Alfonz megint kilovagolt, Vili pedig a műhelyébe zárkózott. Végigsétáltam a kedvenc utcáimon. Az egyik az, ahol a szökőkút is áll. Belevegyültem a tömegbe a ruházatommal, noha kevés nő hordott rajtam kívül bő pulcsit és bőszárú nadrágot. A zöldségesnél kitették az árut, így megálltam egy kicsit megszaglászni a kedvenc gyümölcseimet. Ezután betértem a másik kedvenc utcámba, amely igazából csak egy keskeny kis sétálóutca, s azon mentem végig. Miután elfogyott az út a lábam alól, s csak a föld és a kitaposott ösvény vezetett tovább, kezdtem felszabadulni. Mindig olyan érzésem volt, mikor kimentem a tisztásomra, amelyről tudtam, hogy nem birtoklom, mégis büszkén neveztem magamban az enyémnek, mintha csak én fedeztem volna fel, csak az én törzshelyem lenne, mintha visszatértem volna valahova, amely az otthont, a biztonságot, a békét, a nyugalmat, a szeretetet, a mindent jelentette.

És valahol így is volt. Mindaddig, amíg az a Teodor nevű srác rám nem talált ott. Bizalmatlanul kémleltem a tisztásra két fa közül, hogy megint ott találom-e. Ám mivel csak egy nyúl futott be a túloldali bokorcsoportokba, megnyugodtam és ugrálva mentem a tisztás közepére, ahol a fényben fürdőzve megperdültem.

- Megváltozol, amikor beérsz az erdő biztonságába. - szólalt meg akkor az az ismerős hang attól az idegen embertől. Megrémültem, hogy rajtakapott valamin, ezért ösztönösen kicsire húztam magam össze és úgy bámulhattam rá, mintha bántott volna, mire védekezőn feltartotta a kezét és szerényen nevetett. - Még mindig ártatlan szándékaim vannak csak. Szeretnék veled beszélgetni, de akárhányszor megközelítelek, elfutsz. Miért csinálod ezt?

- Csak! Hogy kerülsz ide?! - kiabáltam rá. Mérges lettem, mert annyira szerettem volna, ha ez az alak többé nem talál meg, de mégis sikerült neki azután az átkozott első találkozó után. És pont itt, a tisztáson, amit nem ismert más, csak mi, ahol nem volt más, ketten néztünk csupán farkasszemet egymással. Korholtam magamat, amiért nem mondtam sosem a fiúknak, hova mentem, így ha eltűntem volna, nem tudták volna, hol keressenek.

- Bocsáss meg, de amikor megláttalak a szökőkútnál, a nyomodba eredtem. Figyeltem minden...

- Te követtél? - bukott ki belőlem csüggedten.

- Igen. - válaszolt teljesen nyugodtan, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna, hogy egy fiatal férfi egy fiatal nőt követ, hogy aztán zavarjon a kedvenc helyén. Nem tűnt veszélyesnek, ennek ellenére méregettem őt. Nem zavartatta magát, tett pár lépést felém, amitől csak még kisebbre akartam összehúzni magam. - Figyeltem minden mozdulatod. A városban kimért voltál, alig merted elengedni magad. Csak a zöldséges áruit szagolgatva szabadultál fel egy nagyon kicsit, de utána is úgy haladtál, mintha idegen lennél ezen a bolygón, üldözött, aki attól fél, hogy rájönnek és elkapják, hogy aztán visszavigyék valahova, ahova nem akar visszamenni. - mondta. Nem fogom elfelejteni ezeket a szavakat, mert olyan mélyen belém martak, hogy menten a számra kaptam a kezem és úgy éreztem, ha nem sírom el magam, beszakad alattam a föld. Ez a fiú tudta...

Tudta, hogy van egy titkom. Tudta, hogy ezt a titkom nem tudhatja. És mégis úgy éreztem, hogy tudni akarja. S bevallom, rettegtem tőle, hogy tudni is fogja, noha biztos voltam benne, hogy eljön majd az az idő is.