Egy új fejezet

Végül pityeregni kezdtem. Teodor közel lépdelt hozzám, ám akkor lerogytam a földre és erősödött a sírásom. Csak vigasztalni akart, bátorító szavakat mondott, majd megérintette a vállam, de én úgy löktem el magamtól, mintha égetett volna a keze. És égetett is, fájdalmat költöztetett a testembe és szégyent a lelkemre. Védekezésül, hogy biztosan távol tartsam magamtól, felkaptam egy faágat a földről és hozzávágtam.

- Héj-héj! Csillapodj! - kért sietve, de a hangjában alázat volt. Nem voltam biztos benne, hogy értette a jelzésem, miszerint soha többé nem akarom, hogy megérintsen, ezért magam mögé nyúltam, hogy keressek még egy fadarabot. Találtam is és felegyenesedtem, aztán fenyegetőn magam elé tartottam semmiresejó fegyveremet.

- Maradj tőlem távol! - figyelmeztettem, s hozzávágtam azt is. Értetlen nézett rám, de aztán bután bólogatott, jelezve, hogy megértette a játékszabályokat. Méterekkel távolabb ült le, tágítani azonban nem akart afelől a szándéka felől, hogy engem megismerjen. Mivel már ismertem ezek alapján annyira, hogy tudjam, nem csak feladni nem fogja, folyamatosan ilyen és ehhez hasonló helyzetekbe fog keverni, inkább beadtam a derekam.

Beszélgettünk, méghozzá igen hosszan. Kiderült, hogy kellemes társaság, igazi művész ember. Fest, rajzol, de némileg ért a zenéléshez is, méghozzá valamennyi hangszeren. Állítása szerint ha a hangszert csak egy minimális mértékben ismeri az ember és tudja a hangok viszonyát egymáshoz, könnyen zenét csalhat ki. Én ebben persze szkeptikus voltam, mégis ráhagytam a dolgot.

Négy óra is elmúlhatott, amikor ráébredtem, hogy mire hazaérek, már a fiúk aggódni fognak. Felugrottam hát a helyemről.

- Mi lelt? Valami rovar támadt rád? - kérdezte viccelődve Teodor.

- Nem. Nekem haza kell mennem. - jelentettem be, azzal se szó, se beszéd összeszedtem magam és elindultam. A srác felugrott és rögtön a nyomomba szegődött. Visszapillantottam rá, mire megkérdezte, hogy elkísérhet-e. Nemet mondtam, amin nevetett. Pedig nem viccnek szántam. Mindenesetre a városig tudtam, hogy biztosan együtt fogunk sétálni. Sajnos túl jó társaság volt ahhoz, hogy lerázzam. És ezt tudta is magáról. Mégsem volt beképzelt, szerény és szelíd ember volt, tele érzelmekkel és szeretettel. Meglepődtem, mennyire őszintén és odaadással beszélt dolgokról. Megmondta, ha valami nem tetszett neki, vagy ha más véleményen volt, mint én. Nem szépített, hiszen nem volt rá szüksége, olyan jellemmel rendelkezett, amely nem bánt másokat.

Magyarázott egész úton a város felé, én meg csak lógó orral baktattam mellette. Montogen szélénél, amikor az első kövek a talpunk alá kerültek, megtorpant és felém fordult. Tovaléptem, de aztán olyan esendően mondta ki a nevem, amelyet a tisztáson megosztottam vele, hogy vissza kellett fordulnom felé.

- Mire gondolsz? - kérdezte.

- Arra, hogy mióta csak megláttalak, tudtam, hogy nem foglak tudni kitörölni az életemből. - vallottam be, amitől még magam is meglepődtem. - Nem akarok barátkozni veled. - mondtam védekezőn.

- Félsz. - állapította meg, én pedig bólintottam, aztán szaladni kezdtem.

Féltem, bizony. Nagyon. Belém látott és sok dolgot úgy jelentett ki, mintha a lelkemben őrzött emlékmúzeumot megtapogatta volna már. Betaláltak a mondatai, s néha igencsak fájdalmas sebeket érintett meg bennem. Túl közel került hozzám, noha én próbáltam tartani a távolságot. De nem lehetett. Egy ennyire őszinte, nyílt és tiszta szívű emberrel szemben nem tudtam feltartani a pajzsomat. Ő virágot nyújtott, én meg vágtam volna a képébe a páncélom? Nem ment.

Utánam rohant, de nem érintett meg. Elég volt bevágnia elém és én megálltam. Nem akartam, hogy egymáshoz érjünk, olyan volt ő számomra, mint az eleven lángok. Szétmart a közelsége.

- Ne félj! - kért. - Minden embernek szüksége van barátokra! - érvelt szenvedélyesen. Visszariadtam tőle, még hátráltam is egy lépést.

- Van barátom, kettő is! - védekeztem a szavaimmal.

- De ők tudják a titkod? - próbálkozott.

- Persze, hogy tudják! - kiabáltam. Már szabályszerűen menekültem, mikor Alfonz megjelent a fekete csődörön. A paripa felágaskodott és nyerített, majd toporzékolva közelített felénk. Teodor védelmezni akart tőle, hiszen lerítt rólam, mennyire rettegek ezektől a hatalmas állatoktól, de a szőke férfi leugrott a lóról és hevesen félrelökte.

- Nem esett bajod? - kérdezte tőlem sietősen Alfonz. Megráztam a fejem. - Biztos? - morogta, de szemei villogtak és ettől égető zöldnek tűntek. Átkaroltam a felsőtestem és megbántottan néztem rá, ezért nekirontott Teodornak. - Takarodj Mili közeléből! Soha többet ne is próbálkozz, mert ha megtudom, kitekerem a nyakad! - fenyegette dühösen.

Én csak álltam és néztem, amint durván ellökdösi a közelemből új ismerősömet, aki csupán védekezett, vissza nem is akart támadni. Teodor még az indulatos szőkeség miatt sem változott át, ugyanaz a szelíd és kedves srác maradt. Mégsem bízhattam benne. Alfonz rettenetes tudott lenni, ha akart valamit, passzív és aktív erőszakot kicsit sem félt bevetni a cél érdekében, de ő annyira lobbanékony és heves volt, vérmérsékletileg, hogy nem volt ideje számítgatásokra, kivárásra. Eluralta az indulat és azonnal cselekednie kellett, ezáltal sokkal forrófejűbb és rémisztőbb lehetett volna, de én már régen megtanultam, hogy Alfonz azt mondja, amit gondol vagy érez, soha nem mást, hiszen nem tud mást mondani, annyira sürgetik az érzelmei. Persze néha szépít, finomít, de éppen csak annyit, hogy az én női fülem is befogadhassa a mondandóját.

Miután látványosan elzavarta Teodort, megpróbált felültetni a paripájára. Hálátlan voltam, amint megemelt, belerúgtam. Kis híján elejtett, aztán még a csődör után is futhatott, mert az is megrémült a tettemtől. Teljesen kiborultam és ha még ez nem lett volna elég, hirtelen valami meleg áramlott ki a testemből, mintha bepisiltem volna.