Vallomás

Szerintem bevált a dobozka, amit Vili adott. Emeletes, s el kell forgatni, ha az alsóhoz akar férni az ember. Oda tettem a tűkészletemet, egy kisollót, a gyűszűm, a bontóm és a tűbefűzőm. A felső részre csak úgy bedobáltam a fülbevalóimat, gyűrűimet és nyakláncaimat. Sosem tartottam túl nagy becsben őket, mivel nem flancoltam. Persze megtartottam, hátha egyszer jó lesz, s bizonyosan megsértettem volna a fiúkat, ha néha nem láthatták volna rajtam korábbi ajándékaikat. Ők sokkal többet tettek azért, hogy nőies legyek, mint én magam.

Hat éve tart már ez. Nem kedvelem a szoknyákat, a testhez simuló felsőket, kerülöm a csattokat és az ékszereket. Ha őszinte akarok lenni, bevallom magamnak azt, hogy nincs bajom a szoknyával és a blúzokkal, szeretnék szépen öltözni, de félek. Így, bő ruhákban, nadrágban nem vesznek észre a férfiak. És ez nekem fontos.

Alfonz hajdanán megkérdezte, nem akarok-e felülemelkedni a múltamon, s férjet magamnak. Nem volt egy időszerű kérdés, alig voltam húsz éves, de nem ezért borultam ki rajta. Hat éve gondoltam rá, hogy férjem, gyerekeim, családom legyen. De akkor valahogy úgy éreztem, megállt velem a világ és én magamra maradtam. Alfonz utána már hiába vigasztalt, hogy nem úgy értette, nem akart megbántani, valójában fogalma sem lehetett, mit okozott bennem. Vili is próbált beszélni a fejemmel, még látványosan ki is osztotta szőke barátunkat, de én csak némán visszavonultam a szobám rejtekébe.

Férj... Ennek a szónak a hallatán fogtam csak fel, hogy ez a két srác nem lesz örökideig velem. Vili kapcsolata ugyan zátonyra futott, nem bírta ki a bűvös hetedik évet, ahogy ő fogalmazott kissé talán félvállról véve a dolgot, holott mikor megismertem, már jegyese volt az a lány, akivel akkoriban járt, Alfonz ellenben nagy nőfaló hírében állt, sok lány ismerte és rebesgette nyílt titokként, hogy ez a szőke nem éppen hercegi fiatalember lepattan majd a lováról és megkéri a kezét. Badarság! -, gondoltam, de emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy nem maradnak velem mindig. Egyszer belép majd az életükbe az a nő, akit elvesznek feleségül. S akkor mi lesz velem? Ki vigyáz majd rám?! Ilyen és ehhez hasonló kérdések ejtettek kétségbe, ám azóta eltelt pár év, s ők ketten még mindig velem éltek, nekem pedig nem kellett férjre gondolnom.

Hogyan is jutottam ide?

Oh, igen, az ékszerektől.

Az ékszereimtől, melyeket csak neves alkalmakkor vettem fel a házban. Ilyenkor Alfonz és Vili még vidámabb lett, mint általában, s én rettentően zavarban éreztem magam. Nem jöttem még rá, miért örülnek annyira, ha beleakasztok valamit a fülembe, egy láncot a nyakamra kötök, s vagy egy karkötővel, vagy pedig egy gyűrűvel díszítem a kezem.

De nem fogom megkérdezni tőlük. Azt hiszem.