Miután hazaértem, Alfonz csodálkozott, hiszen kipirultam és fújtattam a futástól. Annyira féltem, hogy az idegen követ, hogy hátra se mertem nézni, csak szedtem a lábaim, ahogy az csak az erőmből telt. Nem meséltem el, miért rohantam végig a városon, hiába vágyott rá szőke barátom. Inkább visszahúzódtam szobám menedékébe és az ágyamra dőltem.
Hosszú percek kellettek a megnyugvásomhoz. Utána csak bámultam a plafont és azon gondolkodtam, miért tett rám ekkora hatást egy fiatal férfi látványa. Hiszen hat éve éltem Alfonznál. Míg a nagypapája élt, addig velük, utána egy évvel később ideköltözött Vili. Az az egy év, míg csak a szőkével osztoztunk a házon, igazán fura volt. Máshogy kezdett viselkedni, a kötött szokások kötetlenebbekké kezdtek válni, s újakat iktatott be. Szabadabb lett, s nem volt, aki visszafogja a nagy lelkesedéseit. Ezért döntött Vili végül úgy, hogy otthagyja bérelt otthonát, s beköltözteti újra közénk a harmóniát.
Mi hárman ugyanis tökéletes szimbiózisban éltünk. Főztem és mostam rájuk, a takarítás és a bevásárlás általában az idősebb fiúra jutott, míg Alfonzé volt a lovak gondozása. A ház mögött volt egy kicsi istálló egy hatalmas bekerített térrel. Három lónak adott otthont, de én csak azt tudtam róluk, melyik milyen színű. Nem értek a lovakhoz, s a szőke srác minden próbálkozása kudarcba fulladt, hogy felültessen egyre is. Rettegtem tőlük. Nagyok és okosak. Megérzik a félelmem, s már akkor furcsán kezdenek viselkedni, ha három lépésnyire megközelítem őket. Fújtatnak, toporognak, de a vörös kanca ilyenkor még két lábra is felágaskodott, ezzel is elintézve, hogy hosszú időre távol maradjak tőlük.
Jó így.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése