Egész úton nem szóltunk egymáshoz Vilivel. Ő akart, de amint észrevettem, egy pillantással belé fojtottam a szót. Nem akartam beszélgetni vele. Utólag jöttem csak rá, hogy választanom kellett közöttük ahhoz, hogy békében lehessek újra és valahol fájt eldönteni, hogy az új reményt kiűzöm az életemből. Még akkor is, ha én magam is erre készültem, csupán az erőm nem volt meg hozzá.
Csatatérről csatatérre vándoroltam. Otthon Vili átnyújtotta a festményt Alfonznak, aki tajtékzott a dühtől. Mivel nekem addigra már bőven betelt a pohár, kifakadtam és kiabáltam vele. Nem voltak hozzászokva ahhoz, hogy én ily' módon kieresztem a hangom, így azonnal birkákká változtak lelkiekben és egymástól várták a magyarázatot a változékonyságomra. Fáradt voltam csak.
Korábban mentem lefeküdni. Nem is érdekelt, mit ettek aznap. Azzal nyugtattam a bűntudatomat, hogy a hűtőben fellelhettek némi ételt. Szinte azonnal elnyomott az álom, így arra sem ébredtem fel, amikor tíz előtt Vili megjelent a szobámban. Reggel mondta.
A napok ugyanúgy teltek, mint mindig, azzal a különbséggel, hogy nem jártam ki a tisztásra. Mindig elhívtam magammal Vilit, amikor a városba kellett mennem, s inkább otthon maradtam, ha ő nem ért rá. Alfonz gáláns férfiként viseltetett velem. A képet azt hittem, miszlikbe aprította, ám amikor a szobáját takarítottam, megtaláltam a levetett ruhái közt. Újra megnéztem. Teodor szemével a szőkeség veszélyes volt rám, én viszont hittem benne, hogy soha-soha nem lesz képes ártani nekem.
Na jó, nem mondtam igazat... Nem teltek úgy a napok, mint korábban. Üresek lettek, amit azzal próbáltam eltakarni magam elől, hogy hihetetlen mennyiségű munkát vállaltam. A szokásos főzés, mosás, takarítás, teregetés, hajtogatás, vasalás, mosogatás, törölgetés és hímzés mellé bevettem a varrást is, így amikor szabadidőm keletkezett volna, inget, nadrágot, szoknyákat, blúzokat varrtam. Az első pár darabot elrontottam, ám rendíthetetlenül hajtottam magam. Valójában nem akartam Teodorra gondolni, nem akartam, hogy Alfonznak legyen alkalma foglalkozni velem, s Vili kérdéseivel sem akartam szembesülni. Minden este hulla fáradtan omlottam az ágyamba, s további egy hét után elértem, hogy kikapcsoljon az agyam. Szó szerint, ugyanis poharak csúsztak ki a kezemből, tányérok széleit pattintottam le, a ruhámhoz hímeztem egy teljes párnahuzatot, végül lelöktem az asztalról a varrógépet, amikor rádőltem aludni. A fiúk ezt már nem tűrhették tovább, szigorúan rám parancsoltak és ellenőriztek is gyakran.
Az idő felmelegedett, a tavasz ontotta a színeit, illatait és hangulatait. S velem másodjára is megtörtént az a kínos érzés. Az, amikor úgy éreztem, bepisiltem. Remegő kézzel mostam le a vért. Nem tudtam, sírjak vagy nevessek-e. Újra beindult a testem, újból nő lettem. Hat éve állt minden folyamat, minek normális esetben folynia kellett volna az idővel. Új volt. Újra új. Legszívesebben megkértem volna Istent, ne játsszon velem, de nem volt merszem hozzá. Tudtam, hogy ez nem játék, terve van velem. Tudtam, hogy mivel újra termékenységemről adott hírt, a házasság felé hajt engem. És rettegni kezdtem. Magamtól? Tőle? A testemtől? A változásoktól? A házasságtól? Nem tudnám egyértelműen megállapítani, mitől. Mindtől féltem. Iszonyodtam a gondolattól, hogy férfi érjen hozzám. Soha többé! Nem, az nem lehet, hogy engem érintsen akár egy is!
Ennek megfelelően viselkedtem. Undok voltam mindkét fiúval, egész nap morogtam és minden pillantásom olyan volt, mint egy elhajított kés. Alfonzban fellángolt a tűz és gúnyolódott velem. Harapós sündisznónak nevezett, amiért én azzal büntettem, hogy kitiltottam a konyhából és Vilinek sem engedtem, hogy enni adjon neki. Egész nap a konyhaasztalnál ültem és strázsáltam. Nevetségesen viselkedtem, amit estére az éhes szőke megelégelt. Nem tartóztatta vissza erejét, félreállított a hűtőtől. Felemelt a földről! De mintha kispárna lettem volna, amelyet arrébb kellett tennie a díványon, hogy kényelmesen elférjen. Teljesen leblokkoltam tőle. Már melegítette magának az ételt, amikor visszakerültem korábbi állapotomba és a merőkanállal igyekeztem kiűzni a birodalmamból. Kivette a kezemből, a mosogatóba dobta, majd rám mordult, mint egy medve, amely figyelmezteti a pökhendi kis farkast, hogy most már nagyon dühbe gurul, ha nem hagyja békén. Talán még vicsorogtam is mérgemben, de Alfonz nagyon igyekezett magában tartani az indulatait. Aztán csak kihúztam nála a gyufát.
- Most nagyon gyorsan hagyd el a konyhát, Mili, mert ha én felállok az asztaltól, kő kövön nem marad! - figyelmeztetett villogó szemekkel, fojtott hangon. Vili beszaladt hozzánk, s vállalta a bokszzsák szerepét. Visszafogta a szőke férfit, mire az felpattant és hasba öklözte. - Hagyjatok enni! - dörögte Alfonz. Annyira megijedtem, hogy a szobámba menekültem.
Percekkel később kopogtattak rajta. Azt mondtam, nem jöhet be, így Vili a falapon keresztül közölte velem, hogy nem értenek engem, furcsán viselkedek, és ők hiába nagyon elnézőek és hiába szeretnek nagyon, másfél hónap után kezd elfogyni a türelmük. Arra kért, térjek észhez. Nem fenyegetőzött, nem próbált érvekkel meggyőzni a jobb belátásra térés érdekében, csupán elmondta a tényeket. Azt hittem, elment, így sírni kezdtem.
- Meghallgatlak, ha el akarod mondani. - szólalt meg.
- Sajnálom. Én nagyon sajnálom. - zokogtam. Akkor döbbentem rá, milyen rémesen viselkedtem.
- Szeretünk, Emili. - mondta Vili, s azt hiszem, akkor hagyott ott. A magányomban.
A magányban, amely egyre kevésbé volt megnyugtató a számomra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése