Mikor a Nap kibukkant a házak között, nagyon, végtelenül lassan a hátamra fordultam. Félénken Alfonzra néztem. A szemei már nyitva voltak, s a napsugarak kiemelték, milyen különleges színűek. Belül egészen sötét barna, de ahogy kifelé haladunk a sugár mentén, egyre zöldebb lesz. Fantasztikusan néz ki. Rég szerettem volna közelről megcsodálni, de sosem mertem a szőkeséghez ennyire közel merészkedni. Nem miatta, magam miatt. Egy egymás mellett töltött éjszaka után viszont bele mertem nézni a szemeibe. A látvány önmagáért beszélt.
- Hogy aludtál? - kérdezte meg rekedten. Elvörösödhettem, mert éreztem, hogy nagyon melegem lett.
- Sehogy. - válaszoltam, de csak később esett le, hogy nem akartam a képébe nyomni ilyen egyszerűen az igazságot. Zavartan kuncogott, aztán felkönyökölt. Mivel már nem volt velem egy szinten, szinte fölém magasodott, elhúzódtam tőle. Akkor vettem észre, hogy pólóban és alsónadrágban van. A fejemre húztam a takaróm. Nem akartam látni a testét.
- Én sem aludtam, de nagyon jó éjszakám volt. - mondta. Kilestem a takaróm alól. Elképedtem. Alfonz úgy mosolygott, mint egy kisgyerek, amellyel valami nagyon jó dolog történt. Kérés nélkül kiszállt ezután az ágyamból és kiment a szobámból. Hosszan néztem utána, mégsem jöttem rá, miért örült annyira, hogy mellettem megfagyhatott az éjjel. Ennek ellenére hálás voltam Alfonznak, hogy ennyivel beérte.
És reméltem, hogy többször nem kell megismételnünk ezt az estét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése