Csak sétáltam a tisztáson, mint minden alkalommal, amikor a természet lágy ölére vágytam, ám akkor, azon a végzetes napon rátaláltam. Rátaláltam valakire, aki addig egyszer sem volt ott, ám azon a napon úgy hevert a fűben, néhány virággal körülvéve, mintha oda tartozott volna. Mintha a vadon gyermeke lenne. Haja bársonyos barna volt, szemeit lehunyva tartotta, száján szelíd kis mosoly ült, az ujjai pedig a mellkasán összefonódtak. Megtorpantam. Igazából halálra rémültem. Nem tudtam, elfussak-e, vagy próbáljak csendben hazaosonni. Mégis vonzó volt, ahogy a fiú ott hevert a maga csendes természetességében. Hátrálni kezdtem, de elfeledtem, hogy nem egyenes út visz haza, így egy szúrós bokornak ütköztem, s ahogy tüskéi a bőrömhöz értek, felsikoltottam. Az ifjú azonnal felugrott és a segítségemre sietett. Óvatosan kiakasztgatta a ruhámat a bokor fogságából, majd finoman megdorgált, végül megkérdezte, ki vagyok és miért nem találkoztunk még. Zavarba jöttem. A szemében láttam, hogy tetszem neki és ez volt számomra a világon a legfélelmetesebb dolog, így egyetlen szó nélkül otthagytam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése