Túl nagy kerülőt tettem. Gyakorlatilag egy hatalmas hatos alakú úton haladtam hazafele. A hídon mentem át, amikor a nevem kiáltották. Ösztönösen a hang irányába fordultam, de amikor felismertem az ifjút, futni kezdtem.
- Ne! Kérlek, ne rohanj így el! - kiabált utánam Teodor és szedni kezdte a lábait. Hallottam, hogy valamit a földre szórt, hogy ne akadályozza az utánam való rohanásban. - Emília, várj meg! Csak pár szót beszéljünk! - kérlelt. Hasztalan. Nem szándékoztam megállni. Ő azonban beért, megragadta a kezem és lassítani kezdett. Nem tudtam magammal húzni, erősebb volt nálam. Mikor majdnem megálltam már, másik kezével megragadta a karom és erőteljesen, de nem durván magához rántott. Azonnal szembe fordultam vele és küzdeni kezdtem a szabadságomért. Tuszakoltam, löktem, toltam, nyomtam, ahogy csak tudtam, védtem magam a közelségétől. Vadul fújtattam, az arcom egyre elkeseredettebb grimaszba torzult. Könnyedén győzött le, félresöpörte a karjaimat, a testéhez fogott és addig ügyeskedett, míg meg bírt csókolni. Kővé dermedtem. A félelem hurrikánként söpört végig rajtam. Végtelenül megalázva éreztem magam. Újra. És rettegtem, hogy ennél lehet rosszabb is. Szenvedélyesen, de gyengéden csókolt, majd lassan eresztett el. A válaszom esztelen lökés volt, amely mindkettőnket a földre küldte. Hátraestem, valósággal fenékre ültem, aztán reszketve és zokogva tettem magam elé a karjaimat. El akartam takarni a szemem, a szám, a testem nagy részét. Láthatatlanná akartam válni, hangtalanná. Nemlétezővé. Teodor nem adta fel, odakúszott hozzám és a vállamra tette a kezét. Sikoltás csúszott ki a számon és levertem magamról.
- Ne nyúlj hozzám! - kiáltottam rekedten. A hangom bizonyára jobban hasonlított arra, mintha a víz alól szólt volna, s nem a torkomból. Kértem, vagy utasítottam? Valahol a kettő közt.
- Tudtam. Biztos voltam benne, hogy így fogsz reagálni. - kezdte. Legszívesebben üvöltöttem volna vele, hogy ha előre tudta, miért tette, de csak elkínzottan öleltem magamat. Bele szerettem volna rúgni, az erőm azonban elhagyott. Nem gondoltam, hogy ha megtenném, megúsznám viszonzás nélkül, ezért engedtem ki magamból az erőt. - Figyelj rám, kérlek! - emelte meg kicsit a hangját. - Nem azért vagyok itt, hogy megóvjalak a fájdalomtól, mert attól nem óvhat meg senki. Azért vagyok veled, hogy segítsek túlélni. Tudom, hogy elküldtél, hogy nem akartál többet látni, de azt is, hogy csak azért mondtad ezt, hogy a barátaid megnyugodjanak. De ha megkérdezném, hogy béke van-e, vajon mit felelnél?
- Nincs! - visítottam. - Egyre rosszabb minden!
- Az én hibám, mondd csak ki. Köpd a szemembe, hogy én tehetek róla. - kért szelíden. Pont ez jött a számra.
- Igen! - vetettem oda harciasan. Nem is gondolkodtam.
- Ha vállalom, akkor megengeded, hogy rendbe hozzam?
- Nem!
- Emília... - olyan szépen ejtette ki a nevem... Rá kellett néznem. A szemeiben nem volt más, csak őszinteség és szeretet. Még mindig. - Én olyan emberekkel foglalkozom, mint te. Akiket bántottak.
- Semmi közöd hozzá! - fújtam morogva. Érdekes hangot képeztem. Sárkányé, viperáé, vagy talán sarokba szorított macskaféléé lehetett.
- Bízz bennem. Már sokaknak segítettem.
- Nem kértem a segítségedből!
- Dehogynem! - ellenkezett. - Engem nem nézhetsz hülyének. Én nem fogok hódolni, megalázkodni és minden kis kívánságodnak eleget tenni, mint a két barátod. Ó, ne nézz így rám! A szomszédotok, az az idős hölgy, Margaret néni, sok dolgot mesélt nekem. Sokáig nem is tudtam, hogy rólatok van szó, mígnem bemondta a kulcsszót. Rettegő lánynak nevezett, Emília! Az emberek számára nyilvánvaló, hogy félsz tőlük. Ebben a rettegésben akarod leélni az életed? Hány éves is vagy, húsz? Akkor még legalább hatvan, de lehet akár nyolcvan éved is hátra. - érvelt, és ez volt az a pont, amikor a félelmet felváltotta a düh és bizony belerúgtam. Teodor elérte, hogy kiforduljak magamból, sírtam és támadtam. Könnyedén szerelt le, nem csupán hárított, kihasználta ostobaságom, s a saját lendületem fordította ellenem. Fegyvertelenné, de nem kiszolgáltatottá tett. Végül csak sírtam és sírtam. - A fájdalom emlékeztet minket, de mikor túl sokáig időzik, már nem egy nemesebb célt szolgál, hanem csak pusztít. Megmérgezi a kapcsolataidat. Mondhatod, hogy nincs igazam, Emília. Mondd azt, hogy tévesen ítélem meg a helyzetedet és javíts ki.
- Mit akarsz tőlem? - kérdeztem csupán.
- Semmit. Te akarsz tőlem valamit.
- Nem...
- De. Mióta találkoztunk, folyton te jársz a fejemben. Ez nem valami megihletés. Te nem csak megihlettél, Emília! Olyan dolgokat láttam az elmúlt hónapban, amilyeneket soha. Ott hagytam neked a képeimet, mind ott van a tisztásodon!
- Összegyűrtem őket! - kiáltottam.
- Én el akartam pusztítani mindegyiket, de nem bírtam! Mind éles volt és durva! - válaszolt kiabálással a kiabálásomra. - Olyan víziók, amiktől megrémültem! Én csak egy festő vagyok, de amiket megéltem, megfesthetetlenek voltak! Túl őrültek, túl groteszkek és túlságosan brutálisak! Olyan képeket álmodtam meg, mint amilyeneket a drogosok láthatnak, mikor már vér függők! Józanul meg sem festhettem azokat a nyomorult képeket! Nem lőttem magam, de amikor átadtam a kezem ennek a felsőbb erőnek, úgy éreztem, mintha meghaltam volna és csak festene a kezem!
- Túlzol!
- Nem! Nem, az Istenért, Emília! - kiabált, de esdeklő volt. - Érts meg, kérlek! Két hét alatt lefogytam tíz kilót. Majdnem meghaltam! Méghozzá csak azért, mert nem bírtam leállni. Én akartam, a fenébe is! Hogy ne akartam volna, amikor rémes érzés volt ezeket látni, majd megalkotni?! Be se fejeztem őket! Gyűlölöm egytől egyig! Otthagytam neked, hogy nézd meg! Te csináltad velem azt!
- Hülyeség!
- Bár az lenne... - elfogyott a hangja. Lenyugodott. Oldalt fordult nekem, hátát a hídnak vetette. - Nekem dolgom van veled. Csak akkor nincsenek ezek a víziók, ha találkozom veled. Elkezdtem egy hete leveleket írni neked, de egyet sem adtam fel, mert rád akartam bízni a döntést, hogy akkor most kell a segítségem, vagy nem.
- Nem. - bukott ki belőlem, miközben mindennél jobban akartam, hogy segítsen. Egyetlen szavát sem hittem erről a megszállottságról, de látva, hogy mit művelt vele, megesett rajta a szívem. Az arca beesett volt, a szemei karikásak a fáradtságtól. Már nem érdekelte más, csak az, hogy vége legyen. Ehhez viszont én kellettem.
- Tudod, a művész köznyelvi megfogalmazása Isten kezének. - mondta csendesen. - Egy művész csak addig tud alkotni, amíg Isten bizalommal jutalmazza és megosztja vele az üzeneteit. Minden iromány, szobor, kép, s egyéb művészeti alkotás olyan, mint egy üzenet, ami lehetséges, hogy minden egyén számára teljesen mást jelent. Neked mit jelentett a Napba öltözött asszony?
- Az az ocsmányság?
- Ugye, hogy undorító volt? - kérdezte, s zöld szemeiben remény csillant fel. - Pedig te nem is láttad majdnem készen. - folytatta keserűen. - Csupa ragyogás és pompa, a Nap sugarai káprázatosak voltak, de a nő... az a nő sovány volt, mint egy kivert korcs, sikoltozott valami ismeretlen fájdalomtól, a kezeit pedig úgy tartotta, mint Jézus a kereszten. Szinte teljesen meztelen volt, a Nap úgy tett, mintha fehér lepellel takarná, de átlátszott. - magyarázta. Ezek a részletek már nem látszottak, lemosta őket az esőzés. Elszörnyedtem. - Én ezeket nem bírom. Ezek az én lelkemnek túlzók, sokkolók és morbidak. Nézz bolondnak, de bántottak engem azok a képek.
- És "A szőke herceg" másik szemszögből? - kérdeztem.
- Az volt az első, miután azt mondtad, hogy nem akarsz többé találkozni velem. - vallotta be. A hangjából, a szemeiből, az egész lényéből dőlt valami megtörtség. - Azt gondoltam, a szőke férfi miatt nem akarsz látni, ezért elkezdtem megtervezni, te mit látsz benne.
- Te tisztábban láttad, mint ahogy elképzelted.
- Most már tudom. Ott volt a "Sötétben", amiben a kép nagy része fekete volt, téged háttal ábrázoltalak, de meztelenül. Egy fehér folyosó közepén feküdtél, de a sötétben két oldalt a barátaid voltak. A szőke kezében kard volt, amelyre egy szív volt szúrva. Az övé, hiszen a mellkasából egy lukon át dőlt ki a vér.
- Jézusom! - kaptam a számhoz.
- Viliem kettészakadt, az egyik fele élettelenül dőlt oldalra, míg a másik gyűlölve nyúlt le érted, hogy megöljön.
- Hagyd abba! - szóltam rá. Még mindig nem akartam elhinni, amit mondott, de a kép, amit szavaival lefestett, rémesen hasonlított ahhoz, amit én a fiúkkal kapcsolatban éreztem.
- Hát megérted? Nekem ezeket látnom kellett és megfesteni. Évek óta mindenféle erőszaktól mentes életet élek, erre jönnek ezek a képek...
- Teodor... én nem tudom, mit csináljak most már. Annyira félek...
- Tudom.
- Nem. Fogalmad sem lehet róla.
- Hidd el, hogy van. Nem csak a vízióimon keresztül éltem meg, ...
- Nem hiszem. - vágtam közbe. - Hat éve élek Montogenben. Ugyanott születtem, ahol te. Azóta Alfonz és Vili a családom. Ám ez a család szétesett. Alfonz halálosan szerelmes belém és könyörög nekem, hogy fogadjam el, nekem adja a szívét, az életét, elvesz feleségül, vagy nem, bármit, amit akarok, megad nekem, csak fogadjam el, Vili ezzel szemben megpróbál páncél mögé bújni. Mindigis higgadtan kezelte azokat a helyzeteket, amikben mások a fejük vesztették, de most nem erről van szó. Valami bántja, amiről mélyen hallgatni akar.
- Ő is szerelmes beléd.
- Nem! Ez képtelenség!
- Más magyarázatot nem látok azok alapján, amit hallottam, láttam és amit elmondtál.
- Vilinek mennyasszonya volt! - érveltem.
- Volt. - erősítette meg Teodor, s azonnal megértettem, milyen ostobasággal próbáltam elterelni a gyanúját. - Ha jól értesültem, azután úgy egy évvel költözött hozzátok, miután felbontotta az eljegyzését. A volt barátnője mélységesen megsértődött rá, Verszalleszbe költözött és teherbe esett valakitől, egy másik pasi meg elvette. Viliemmel nem tartják tudomásom szerint a kapcsolatot, s még azt is rebesgetik, hogy az a nő hallani sem akar róla. - mesélt komolyan. Leforrázva figyeltem. - Margaret néni esküszik rá, hogy miattad bontotta fel az eljegyzésüket a barátod.
- Nem lehet...!
- Jó, ez nem az én dolgom. Az enyém csak az, hogy meggyőzzelek róla, hogy nézz szembe a félelemmel. Nem kell a társadul választanod, de ők nem alkalmasak rá, hogy segítsenek, mert a szerelmük torzít a személyiségükön. Az az Alfonz nekem nem tűnt olyan figurának, amelyik hajlandó könyörögni valakinek. Nem híres nőfaló?
- De... Én is úgy tudtam. - helyesbítettem.
Sokáig hallgattunk. Az este ránk telepedett és súlyos köpenyével nyomta a vállunkat. Teodor felállt és lenyújtotta a kezét nekem. Nem akartam elfogadni, úgyhogy önerőből álltam talpra. Nehéz volt, a lábaim elzsibbadtak, az erő teljesen kiszállt belőlem.
- Gondold újra végig. Három nap múlva meglátogatlak otthon. Beszélnem kell a barátaiddal is, ezért ott.
- Ki fognak dobni. - mondtam.
- Ha te azt kéred, hogy engedjenek be, meg fogják tenni, nem?
- Igen. - feleltem, de szemeim lesütöttem. Úgy éreztem magam, mintha minden szál az én kezembe futott volna, s én ostobán, vadul és félőrülten rángatnám rajtuk az embereket.
- Akkor három nap múlva ott leszek. Ha kidobnak, megyek másnap. Ha akkor is, megyek harmadnap. Addig fogok menni, amíg be nem engednek, vagy amíg a szemembe nem mondod, hogy nem kell a segítségem. De ehhez komolyan kell gondolnod mindent.
- Miért kötöd ezt így ki?
- Azért, mert ha csak kimondod, nem ér semmit. Én hittem a szavaidnak, elhittem, hogy nem akarsz többé találkozni velem, mire egyre erőteljesebb ábrázolású képeket kezdtem festeni. Egy hét után jöttek a víziók, aztán a harmadik héten a barátaimnak kellett segíteniük rajtam, mert haldokoltam.
- Miért?
- Minden művész meghal, ha nem áll le idejében. - válaszolt őszintén. Nem igazán értettem, miért, de azonnal folytatta is, hogy megindokolhassa az állítását, s én is megértsem. - A képességünk egyszerre erősségünk és gyengeségünk. Felemel és a nyomorba dönt. Meghozhat bármit, amire vágyunk, lehetünk egy szekta vezérei, irigyelt tehetségek, elismert művészek, meg nem értett különcök, de ha túl sokat használjuk az adottságunkat, ellenünk fordul, felemészt minket. Kimerít minden erőtartalékot, mert olyan erős késztetést ébreszt az alkotásra, ami mindent legyőz. Egy kimerült művész étvágytalan lesz, megbetegszik, s elsorvad, vagy megőrül és öngyilkos lesz. Rendszerint. De ezek variációi is előfordultak már. - tette hozzá. Nem viccelt. Komolyan mondott ki minden szót. Szembesített valamivel, amiről addig soha senki nem hallott, de valamit mindigis sejtett. Hiszen a korábbi korok nagy művészei, írók, költők, festők, zeneszerzők, szobrászok is fiatalon, furcsa körülmények közt haltak meg, vagy tűntek el. - Ahhoz, hogy alkoss, rengeteg energia kell. De amikor csak az alkotáson jár az eszed, nem érzed, hogy éhes vagy, fáj valamid, fáradt vagy. Kidőlsz két órára, aztán felkelsz és mész neki a vászonnak. Ez történt velem. Amikor megpróbáltam leállni, elvonási tüneteim lettek. Villógó képekként meg tovább a cirkusz a fejemben, rémálmok gyötörtek, az ételt kihánytam. Azért vittem ki a tisztásra a képeket, hogy ne tudjam befejezni őket. És meg vagyok győződve róla, hogy az idő csak annyira tette őket tönkre, hogy folytatni képtelenség legyen, de te még megérthetted belőle, milyen súlyos dolgokat képviselnek.
- Szörnyen éreztem magam azok közt a képek közt.
- Elhiszem. Segítünk egymásnak?
- Nem tudom.
- Megértem, hogy nem akarod feltépni a múlt sebeit, de anélkül csak fertőz tovább. Megértem azt is, hogy a történeted továbbra is titkolni akarod, de ha nem tudom, mivel állok szemben, nincs eszközöm legyőzni. Csak úgy vezethetlek át a sötétségen, ha felruházol egy isteni látással.
- Túl költői vagy. - figyelmeztettem.
- Csak túl művész. Sajnálom.
- Semmi baj. Tudod... jól látod... - sóhajtottam. - Nem vagyok kész rá, hogy ezeket megtegyem.
- Ezért kapsz három napot. Kevés, hogy felkészülhess rá igazán, de túl sok ahhoz, hogy visszakozz. Én már most ugranék a közepébe, kérdezgetnélek, feszíteném fel az évek alatt leragasztott sebtapaszokat, de nem akarok ártani neked. A mohóság és a félelem csak tévútra csal.
- Félsz? - bukott ki belőlem. Meglepődtem.
- Nagyon. Csak utólag fogtam fel, hogy majdnem meghaltam. Egyszer már voltam annyira közel a túlvilághoz, hogy ottragadjak. Pokoli érzés volt. - mesélte. Áradtak belőle az érzelmei, ahogy megfogalmazta a mondatait és kihangsúlyozta a megfelelő szavakat. - Úgy szeretnék meghalni, hogy gyorsan lezajlik és kész. Elgázol valami, átvágják a torkom, vagy álmomban. Mindegy, csak ne fájjon, ne legyek tudatában, hogy na most meg fogok halni. Érjen hirtelen és legyen vége az életemnek azonnal.
- Ez a vágyad? - fintorogtam.
- Jobb, mint rákban döglődni éveken keresztül. - vágta rá. El kellett ismernem az igazát, de akkor sem értettem meg igazán, hogyan vágyhat ilyen elképesztő dolgokra. - Most menj haza, a barátaid már biztosan aggódnak érted. - kért.
- Mennyi az idő?!
- Nem tudom, úgy tíz után lehetünk.
- Már keresnek! - rémüldöztem. Még sosem maradtam el ilyen sokáig.
- Három nap múlva estefelé ott leszek. - ígérte. Óvatosan meglökött, mintha csak bíztatott volna, hogy rohanjak már haza, mielőtt a fiúk tényleg keresni indulnak, vagy felbújtják az egész környéket az eltűnésem miatt, de csak néztem Teodorra.
- Már nem félek tőled annyira. - mondtam neki csendesen. Korábban ő mondta ezeket, én csak most éreztem igazán. Egy apró mosolyt küldött felém, utána intett, hogy menjek már. Nem vártam tovább, hazáig szaladtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése