Fogadj el engem

Hajnalodott, mire teljesen lecsillapodtam. A folyamatot az is nehezítette, hogy Vili néha dührohamot kapott, s leosztott egyet szőke barátjának. Szokatlan volt őt igazán dühösnek látni, azt meg aztán főleg, hogy megüti legjobb barátját. A mindig higgadt gondolkodású, csigavérű Viliem azon az éjjelen nagyon indulatos volt, s a mindig forrófejű, lobbanékony természetű Alfonz úgy tűrte a kirohanásait, mint egy bűnbánó gyerek az apja szidalmait. Persze azt is megtudtam időközben, hogy a zaklatóm ő volt, Alfonz. Amikor ez kiderült, Vili utoljára rontott rá, de már nem ütötte meg. Talán úgy vélte, a szőke eleget kapott. Végül arra kérte őt a fiatalabb férfi, hogy hagyjon magunkra. Mondanom sem kell, Vili ezek után nem akart eleget tenni a kérésének.

- Ha még egyszer ilyet csinálsz... - fenyegette morogva Alfonzt, aki erre csak bólogatott, mint egy okos kutyus. Igazán szánni való látvány volt. Vili akart még beszélni velem, láttam rajta, amint visszanézett, ám nem maradt bent, egyetlen szó nélkül visszavonult.

Alfonz ezzel szemben megelevenedett. Felkapcsolta az éjjeli szekrényemen álló kislámpát, majd a nagyot leoltotta. Igazán félelmetes volt, főleg, hogy járkálni kezdett, mígnem egy hirtelen mozdulattal letérdelt az ágyam mellé és úgy összefonta az ujjait, mintha imádkozáshoz készülne, ellenben rám nézett.

- Könyörgök neked, bocsáss meg. Meggondolatlan voltam és hiába próbáltam ezt normálisan végiggondolni, egyszerűen nem ment. Ezt már nem tudom normálisan végiggondolni, mert már magam sem vagyok normális, azt hiszem. - kezdte. A hangjában volt valami, amit addig nem hallottam, a beszéde gyors volt. Csak meredtem rá, de nem felejtettem el felhúzni a nyakamig a takarómat. Olyan furcsán nézett rám. - Minden nap egyre nehezebb volt, mióta itt vagy, de apránként megszoktam a szabályaidat. Megszoktam azt is, hogy minden nap nehezebb lesz veled, önhibádon kívül persze. - folytatta. Felhúztam a lábaimat, ahogy egyre közelebb került mondandója lényegéhez. - Azért jöttem, hogy megkérjelek, fogadj el engem. - mondta ki tisztán. Elsőre nem is értettem, annyira megdöbbentem. Nem akartam érteni. - Megőrjít a féltékenység. Begolyózom tőle, Mili. Amíg csak a nagyapám élt velünk, nem volt kire féltékenynek lennem. Itt voltál nekem, mégsem voltál sosem egyetlen pillanatra sem az enyém, de legalább beleringathattam magam ebbe az átkozott illúzióba. - lendült bele a folytatásba. Esdeklő volt, valóban könyörgött nekem, s ez jobban megijesztett, mintha követelte volna, hogy ne féljek tőle. Hirtelen kiemelkedtem minden földi síkból, s úgy éreztem, istennőként kérlel engem. Rémisztő volt, hiszen tudtam, hogy én még angyal sem lehetek, mert már évekkel ezelőtt bemocskoltak. - Aztán a nagypapa meghalt, Viliék felbontották az eljegyzésüket és ideköltözött. A saját barátomat képes lettem volna megölni néha, annyira elképzelhetetlenül féltékeny voltam rá, mikor ő itt lehetett veled, nekem meg a rohadt lovagoltatással kellett foglalkoznom. Aztán persze idővel helyre pofozta az eszem, de... De, Mili... mióta ez a Teodor-gyerek körülötted legyeskedik, égek a vágytól, hogy agyonüssem. Tudom, hogy rémisztő vagyok, de sosem bántanálak téged. - osztotta meg velem. Magam is tisztában voltam vele, hogy ahhoz valami igazán szörnyű dolgot kell tennem, hogy ellenem forduljon. Talán ilyesmi nem is lehetséges, hiszen Alfonz hat éve rendületlenül kitartott mellettem. - Szeretlek. - mondta ki végre. Azt reméltem, a szó elsiklik a fülem mellett, de ha így is lett, a testembe máshol áramlott be. Szétzilálta újra az épp csak visszanyert nyugalmam és lendületesen az ajtóra mutattam.

- Kifelé! - utasítottam.

- Tudom...! - kezdte hevesen, s még fel is pattant, de visszafogta magát. Láttam, micsoda erőfeszítéseket tesz, hogy fékezze magát. Visszatérdelt és újra összekulcsolta a kezeit. - Fogadj el engem. - könyörgött. - Évek óta vágyom rá, mindent meg is teszek érte, kérlek szépen, legalább gondolkodj rajta. - kérlelt tovább. Homlokát ráhajtotta összefont ujjaira. - Fogadj el engem. Fogadj el a párodnak, a kedvesednek, vagy... vagy ha az számodra megnyugtatóbb, a férjednek.

- Menj ki a szobámból, Alfonz! - kértem, de ez az egy mondat is iszonyú nehezemre esett, a torkom elszorult, a könnyeim potyogtak, a nyelvem meg alig akart mozdulni. A szőke ifjú még utoljára rám nézett, aztán jobbnak látta megtenni, amit kértem tőle.