És az életem berobbant. Minden boldog pillanat, ijesztő gondolat, kényes kötelesség porrá égett abban a percben. Vergődtem, a férfi már nem fogott le. Nem tudom, mit csinált, elveszítettem a kapcsolatomat a külvilágommal. Belezuhantam a szakadékomba, ahol minden odalökött érzelem úgy várt, mint megvadult vadak. Rám támadtak, marcangoltak, téptek és kínoztak. Vergődtem, szuszogtam, zokogtam, de csak nem akartak megnyugodni.
Láttam az ablakon beleső Holdat, s a milliónyi csillagot körülötte. A nappali kísértetiesen festett ebben a holdvilágos fényben, de az asztalon álló gyertya meleg sugarai barátságossá tették azt a kört, amiben hárman ültünk a testvéreimmel. A húgom és az öcsém kérlelt, hogy meséljek nekik egy rémtörténetet. Minden olyan kísértetiesen nyugodt volt, s én éreztem, hogy túl nagy a csend. A megérzéseim sosem hagytak cserben, így arra kértem őket, inkább menjünk aludni. Az áramellátás valamiért megszűnt a házban, anyáék pedig késtek. Talán túl jól érezték magukat a bálban, ahova három kisgyereket nem vihettek magukkal. Szerencsére a testvéreim hallgattak rám, így mindhárman bebújtunk a szüleink ágyába, hogy ha már ők nincsenek velünk, legalább az illatuk érezzük. Édesanyámnak mindig virágillata volt, apámnak pedig édeskés parfümje még este is ontotta magából az illatot. Én aludtam az egyik szélén, a húgom a másikon, s két oldalról öleltük körbe az öcsénket. Tizenhat éves voltam, a testvéreim pedig tíz és hét. Aztán besüppedt mellettem az ágy és egy idegen férfi fogott meg. Sikítoztunk, mind a hárman menekülni akartunk, küzdöttünk, ahogy csak erőnk engedte, de az vajmi kevés volt. Sikerült kiszabadulnom és rögtön a konyhához rohantam, ahol megnyomtam a vészcsengőt, amit csak tűz esetén szabadott használni. Nem jutott jobb az eszembe. Úgy gondoltam, talán tudok annyi időt nyerni, hogy a tűzoltók elinduljanak, de tévedtem. Kést ragadtam a mosogatóból és csaptam egyet a támadóm felé, az azonban kiütötte a kezemből, majd egy akkora pofonnal jutalmazta leleményességemet, hogy nekiszédültem a szekrénynek és majdnem elájultam. Az egész ház szirénázott, s ahogy lehajolt értem az egyik férfi, a holdfényben megláttam az arcát. Azt hittem, szögletes, durva arca lesz, de nem. Keskeny, ovális fej, rengetegsok sötétszínű haj, villogó szemek és fehér fogak, ezt tudtam felfogni abban a pillanatban. Mivel már útban voltak hozzánk a tűzoltók, nem maradt más választásuk, mint kocsiba nyomni minket és továbbállni velünk. Ez nem volt a tervük része, szenvedtek velünk. Kihasználtam a bénázásukat és a testvéreimet kilöktem a mozgó autóból. Reméltem, hogy nem esett bajuk, s megtalálják őket. Mivel elhúzott mellettünk a tűzoltóautó a nyomában pár rendőrrel és egy mentővel, a kocsink nem állt meg felvenni a két gyereket, gyorsított és eltűnt az általam ismerős terepről.
- Emília! - kiabálták mindketten az arcomba.
- Kérlek... kérlek, öljetek... meg. - könyörögtem zokogva. Rég nem hagyták már el ezek a szavak a számat.
- Magához tért. - jelentette be Alfonz ügyefogyottan. Az arcán egy vörös folt jelezte, hogy sikerült kivívnia Vili haragját. Nem értettem semmit, csak azért könyörögtem, hogy pusztítsanak el a gondolataimmal és az érzéseimmel együtt. Hogy tegyék az egész életem és testem egy hatalmas sebbé, amely már nem gyógyul be, hanem szinte azonnal megöli a birtokosát, a jelent, s vele együtt a múltat és a jövőt is. Hosszú ideig nem bírtak kirázni ebből az állapotból, aztán az súlyosbította a helyzetet, hogy próbálkoztak a megvigasztalásommal. Hisztérikusan üvöltöztem, mintha kínoztak volna, holott nem akartak bántani. Végül mindketten az ágyamon hagytak, és tisztes távolból várták, hogy lenyugodjak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése