- Milyen volt? - kérdezte Vili óvatoskodva, miközben elkezdtem megpucolni a zöldségeket az ebédhez.
- Mi?
- Az éjszaka vele. - válaszolt gyorsan. Úgy néztem rá, mintha a rovarok párzásáról mesélne, vagy más, ehhez hasonló furcsaságokról hadoválna valamit. Rendezte kicsit a vonásait, aztán leült egy székre, melyet a szokásosnál közelebb húzott hozzám. Mintha csak arra lett volna kíváncsi, mi történt velem, kivette a kezemből a krumplit, majd a kést is. Idegesnek tűnt, hámozott kétszer a burgonyán, végül az kicsúszott a kezéből. Csak figyeltem, ahogy már lendült is utána. Mókásnak találtam volna szenvedését, ha a téma nem a múlt éjszakám lett volna. Ám Vili állhatatosan fixírozott, miután visszaadta a krumplit.
- Mit gondolsz? - kérdeztem vissza, hogy időt nyerjek.
- Majd elmondom, ha a válaszadás után is érdekel. - válaszolt komolyan. Átlátott rajtam. Felsóhajtottam.
- Rémes. - vallottam be. - Alfonz annyira szeretetreméltó volt...
- De? Csinált valamit? Túlment a határon? - kérdezgetett élénken. Nem tudtam eldönteni, vajon azért, mert csak érdekli, mi van a két barátja között, vagy azért, hogy aztán megregulázza a szőkét. Megfigyeltem a testtartását. Előre dőlt, nyíltan a szemembe nézett, s sötétbarna íriszeiben leplezetlenül meglátszott a féltés. Ráébredtem, hogy Alfonz és ő mindigis úgy vigyáztak rám, mintha a bátyáim lettek volna. Ezért sem tudok fellángolni. Hiszen a szőke férfi olyan nekem, mintha a testvérem lenne.
- Mióta szeret engem így?
- Régóta. - válaszolt, de elhúzódott tőlem. Nekidőlt a támlának és kibámult az ablakon. - Miután megtalált, szörnyen meg akart védeni. Agresszíven viselkedett a srácokkal, senkit sem engedett a közeledbe. - mesélt. - Ahogy látom, nem emlékszel rá. - és valóban nem emlékeztem, úgyhogy megráztam a fejem. - Hónapokig csak a házban voltál, Alfonz keveset mozdult ki miattad, ezért levelet írt nekem legtöbbször, amit aztán a nagyapja dobott be a ládánkba. Még én sem jöhettem ide, hiszen mindentől rettegtél. Amikor először találkoztunk, még nem igazán térhettél vissza a valóságba, mert síró görcsöt kaptál.
- Kicsit sem rémlik.
- Az egy borzalmas időszak volt. Alfonz olyanokat írt, hogy magamban mindig azt kérdeztem, miért nem bíznak téged értő emberre. Pszichológusra, vagy pszichiáterre. - mondta ki a szavakat kicsi nyelvbotlással. Aprót mosolyogtam, de nagyon vártam, hogy folytassa. - De igazából az első találkozónkon értettem meg, hogy miért. Alfonz úgy tekintett rád, mint egy szárnyát tört madárra. Eltökélte, hogy meggyógyít és szabadon enged. Időközben azonban rájött, hogy te nem fogsz egyhamar meggyógyulni és még beléd is szeretett.
- Ez mikor volt?
- Nekem már úgy mutatott be, mint titkos szerelmét.
- Az majdnem hat éve volt! - kiáltottam fel. El sem akartam hinni, hogy ez a lobbanékony fickó olyan régóta szerelmes volt belém. Vili csak bólintott, de nem nézett rám. Szomorúnak látszott.
- Igen, Emili, Alfonz évek óta szerelmes beléd. - mondta ki csendesen. El sem bírtam képzelni, olyan hosszú időt, amit ilyen érzelmekkel töltött a szőke férfi. Főleg úgy nem, hogy ő olyan heves természet. - Azon gondolkodsz, hogyan birkózott meg vele? - pillantott rám a szeme sarkából Vili, de a feje mozdulatlan maradt. Nem értettem, miért nem fordítja felém az arcát. Bólintottam válaszul. - Nehézkesen. A lovazást választotta nyugtatónak. Aztán talán megszokta, nem tudom. Mióta felbontottuk az eljegyzésünk Kármennel, nem beszélt nekem túl sokat az érzelmeiről. Egy-egy ivós napon kibukott belőle a szó, de ennyi. - magyarázta. Megértettem, miért fordult el tőlem. Keménynek akart tűnni, hogy ne látszódjanak az érzelmei. Ettől azonban csak még erőteljesebben küzdötték magukat a felszínre. Nem akartam tudomást venni a gyengeségéről, így pánikszerűen pucolni kezdtem a krumplikat.
Kis időt hagyott magának, s nekem is. Némán bámult ki a délelőtti tájra, már amit az ablakból látni lehetett belőle. Igyekeztem nem tudomást venni a jelenlétéből és gondtalanul főzni, de ez persze nem bizonyult egyszerű dolognak. Mindig megakadt rajta a szemem. Határozottan szomorkásnak tűnt. Nem bánatosnak, de volt valami szomorú a tekintetében. Érdekelt, mi miatt, mégsem mertem megkérdezni. Féltem a választól. Összezavarodtak a dolgok körülöttem és még arra a megállapításra is eljutottam, hogy a szerelem egy átkos csapda, amibe ha beleesik az ember, nagyon nehezen mászik ki belőle. Reméltem, hogy Alfonznak sikerül, s azt is, hogy én nem esek bele.
- Nem válaszoltál a kérdésemre. - szólalt meg Vili. Megijesztett, mert akkor már épp megszoktam a jelenlétét, főztem és még a gondolataimban is elmerültem, ahonnan a hangja kiszakított. Végre rám nézett, bár kicsit még szigorított a vonásain. - Nem mondtad el, hogy mit csinált Alfonz.
- Azt hiszem, nem szeretném elmondani. - mondtam félénken. A szőke kiadta magát nekem és én nem adhattam tovább, amit tőle kaptam. Legalábbis így éreztem. Vili felállt a székről.
- Ezek szerint nem sértette meg a szabályaidat.
- Nem.
- És csak azért volt rémes, mert szeretnivaló volt?
- Nem. Egyetlen percet sem tudtam aludni, annyira nyugtalan voltam, de még mozogni sem akartam, hogy legalább ő tudjon. - feleltem. Szigorú voltam én is, pedig nem akartam. Egyszerűen csak átvettem a sötéthajú stílusát és azt adtam vissza neki.
- Nem aludt. Időnként benéztem, mert tartottam tőle, hogy szükség lehet rám. Mindig az ajtó felé fordult. Éberebb volt nálad. - közölte, aztán bezárkózott a műhelyébe.
Ebédelni sem akart jönni, holott az egyik kedvencét főztem. Alfonz ellenben lelkesen falta az ételt. Miután jól laktunk, úgy mesélt az aznapi cselekedeteiről, mint egy kisgyerek arról, mi történt vele a játszótéren. Igazán aranyos volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése