Négy után, mikor már minden untatott, zavart, vagy elment tőle a kedvem, elhagytam a házat. Természetesen a tisztásra mentem. Nem foglalkoztam most Montogen utcáival, népével és a szeretett dolgaival, csak törtem előre, mintha célom lett volna ott, ahova tartottam. És volt, csak nem akartam volna bevallani magamnak. Abban reménykedtem, hogy Teodor ott lesz, hagyja, hogy sírjak, bölcsen beszél majd, aztán megint beletalál lelkem céltáblájának a közepébe. Buta ábránd volt, elismerem. Fájdalomra vágytam, amit tőle kaptam meg a legkönnyebben és a legtisztábban. A két fiúval megváltozó viszonyom lappangott bennem, csak sajgott, gyötrődtem tőle, de épp csak annyira, hogy mosolyogni ne legyen erőm. Arra már nem futotta, hogy bőgjek. Igazi kínra vágytam, noha szégyelltem.
De Teodor nem volt ott. Szinte hiányzott a látképből az, ahogyan a füvön hevert. Ő nem, ellenben pár munkája ott várt. Kiakasztott képek, melyeket a tavaszi esők és a beáramló napsütés megrongált. Festmények, melyeken elmosódtak a kidolgozott részletek, szétfolyt a festék, ám annyira nem végzett jó munkát a természet, mert még így is kivehetőek voltak a képei. Álmoknak tetszettek. Álmoknak, melyekben úgy tűnt, szerepelek. Megfestette a korábban látott festménye, "A szőke herceg" másik oldalát. Más szemszögből került elő a történet. Amit Alfonznak adott, a saját meglátása volt, de szerepelt ott a szőkeség varázslatos íriszeiből is az a pillanat. Teodor szerint a paripáról úgy látott engem, mintha a megmentőm lett volna, s ő maga úgy szerepelt a képen, mintha félt volna a fekete csődörtől és az ő villámló tekintetétől. Még szétmállva is különleges kép volt. Kicsit haragudtam a srácra, amiért itt hagyta az alkotásait az enyészetnek. El sem nevezte őket, talán be sem fejezte. Megvált tőlük. De miért?
Ahogy néztem őket, egyre élesebb érzések támadtak rám. Volt ott minden, Napba öltözött én, elárvult magányos én, rettegő én, ... Végül megelégeltem, hogy ott hagyott nekem egy képtárat rólam és a beteges álmairól, s mindet letépdestem, majd összegyűrtem. Még meg is tapostam. A vége úgyis sírás lett.
Nem kellett ahhoz Teodor személye, hogy betaláljon. Tényleg látott bennem valamit. Mintha járt volna a rémálmaimban, s ugyanazt akarta volna, mint Alfonz. Meggyógyítani. De engem nem lehetett meggyógyítani, a sebeim elátkozták és arra ítélték, hogy folyton fájjanak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése