Dobozka

Megfőztem a levest, ahogy azt elterveztem. Míg én a konyhában töltöttem az időt, Vili a műhelyben dolgozott, Alfonz pedig kilovagolt. Énekeltem egy kicsit, ám amikor Vili nagy mosollyal az arcán azt merte mondani, hogy szép hangom van és igazán énekelhetnék többet, már nem volt kedvem hallatni a hangom. Ennek ellenére egész ebéd közben ezzel nyúztak a fiúk, úgyhogy miután elmosogattam és rendbe tettem a konyhát, beadtam a derekam és egy asztalra felülve kiléptem jelen világunkból. Kellett, különben egy hang nem jött volna ki a torkomon. Azt képzeltem, hogy a kedvenc tisztásomon vagyok, ahol senki sem hall, csak az erdő és az állatok. Ez biztonságot adott. Még akkor is danoltam, amikor a szomszéd bácsi festéket hozott Vilinek. Arra eszméltem, hogy a bácsi megveregette dicséretképp a vállamat. Mint akit arcul csaptak, olyan képet vághattam, azt hiszem, majd elrohantam a szobámba. Később a két fiú próbált bocsánatot kérni, meg engesztelni, magyarázhatták nekem azok után mindhiába, hogy ők szóltak, hogy jött hozzánk valaki, csak én nem hallottam. Szerencsémre nem jöttek be, s csak Alfonz nem bírta feladni. Nem bírtam tovább, így megbocsátottam nekik.

Estig olvastam. Egy szép szerelmi sztori volt a soros. A közepén a főhősnő ráébred, hogy szerelmes, de nem a gyermeke apjába, hanem a szomszédjába, akivel addig hol flörtölt, hol visszautasította. Igazán nőies, legalábbis én így gondoltam. A nők szeszélyesek. És félénkek. Vagy nem? Nem tudom. Akkor jöttem rá, hogy nincsenek lány barátaim. Ott volt nekem Vili és Alfonz, de lányokat még csak nem is ismertem igazán. A szomszédokkal bizalmatlanul viselkedtem, ezért nem keresték idővel a társaságom, a két sráccal is úgy tartották a kapcsolatot, hogy amikor én nem voltam otthon, akkor jöttek, vagy elhívták őket otthonról.

Elpilledtem, ám kopogtatást hallottam az ajtómon. Azt mondtam, szabad, de alig bírtam felülni a fáradtságtól. Nem tudom, mi szívta ki így az energiáimat, de nehezemre esett mozogni. Vili lépett be és egy aranyos kis dobozkát nyújtott át nekem. Megvizsgáltam, megdicsértem és vissza akartam adni, mire azt mondta, hogy az enyém, nekem csinálta. Meglepődtem.

- Tehetsz bele ékszereket, a varrós készleted, vagy akár kicsi köveket is. Bármit, amiről úgy gondolod, hogy te bele akarod tenni. - magyarázta. Azt kérdeztem, miért kaptam, mire csak vállat vont. Elindult kifelé a szobámból, én meg csak forgattam a dobozt. Nevetett rajtam. - Ez az első darab. Ha beválik, csinálok még és eladhatjuk őket. - tette hozzá.

Rafinált...