Hazafele menet Vili beugrott a barkácsboltba, mert szüksége volt valamire. Addig én a szökőkútnál leültem és a felköpött, majd leeső vizet bámultam. A permetben szivárvány képződött, s csintalan gyerekek engedtek papírhajókat a mozgó víz felszínére. Romantikus regényekbe illő jelenet volt, míg meg nem jelent mellettem az előző nap látott idegen.
- Miért rohantál el? - kérdezte. Úgy megrémültem, hogy torkomra forrt a szó. Csak meredtem rá, mint egy megbolondult, s azért imádkoztam, hogy Vili ott teremjen és elküldje őt. A fiúk mindig megvédtek az idegen férfiakkal szemben, de hiába sandítottam a barkácsbolt ajtaja felé a szemem sarkából, az csukva maradt, s várt megmentőm még odabent lehetett. Összehúztam magam kicsire és a csomagjainkat is átkaroltam. - Nem bántalak. Zavarlak esetleg? - kérdezett engem újra, de csak lesütöttem a szemem, s néha fel-felpillantottam rá. - Teodornak hívnak. Összekeverlek talán valakivel, nem az vagy, aki tegnap elrohant a tisztásról?
- De. - nyögtem ki végre, azzal bátorságot vettem és belenéztem a szemében. - Mit szeretnél? - kérdeztem tőle kicsit talán barátságtalanul. Nem jött zavarba, leült mellém és beszélni kezdett arról, milyen szép a szivárvány a szökőkút vize felett, milyen jópofák az égen a felhők. Valahogy azt gondoltam róla öt perc vívódás után, hogy hasonlóan látja a világot, mint én, s talán bennem is meglátott valamit, amit én magamban nem. Figyeltem a szemét. Zöld volt, melegséget, rokonszenvet, barátságosságot és örömöt szórt a világra. Rosszindulatnak nyomát sem találtam bennük, hiába vizsgálgattam őket. - Miért pont én? - böktem ki, miközben ő beszélt. Azonnal elhallgatott, majd nevetni kezdett. Nem értettem, miért nevet ki, ezért elfordítottam tőle az arcom. Dacosnak akartam tűnni, miközben szomorú lettem csupán. Észrevehette, mert elhallgatott és közel hajolt hozzám. Megrémültem, hátrálni akartam, de a pad támlája és karfája nem engedett sehova. Akkor jelent meg Vili, aki egyetlen erős mozdulattal megragadta és elrántotta a közelemből ezt a fura srácot. Reszkettem, a semmibe meredtem és azt kívántam, bár jobban figyeltem volna, mit csinál ez a Teodor. De már késő volt.
- Sajnálom. - mondta. Nem tudhatta, hogy a legrosszabbat tette velem, mióta csak találkoztunk a tisztáson. Vili figyelmeztette, hogy maradjon tőlem távol, aztán felkapta a csomagjainkat és megkért, hogy kövessem. Nem próbált vigasztalni, nem akart megnyugtatni. Illetve akart, csak nem volt eszköze rá, hiszen a hülye viselkedésemmel mindet kivettem szép lassan a kezéből. Felálltam a padról, egy gyors pillantást vetettem még Teodorra, aki csak értetlen bámult utánam. Nem akartam megmagyarázni neki, mi a baj vele, ahogy nem is tudtam volna megmagyarázni. Mondtam volna, hogy félek tőle? Dehogy mondtam volna. A szám nem mozdult volna. Úgyhogy csak mentem némán Vili után.
Mikor már majdnem a házunknál voltunk, felém fordult. Majdnem neki mentem, de még időben észbe kaptam. Azt kérdezte, bántott-e. Megráztam a fejem. Nem elégedett meg ennyivel, csak várta, hogy folytassam. Sötét szemei állhatatosan fürkésztek, míg el nem mondtam neki, hogy ezt az idegent tegnap a tisztáson láttam először, s ma csak talán barátkozni akart. Sokatmondóan bólintott egyet, de én gyorsan megkértem, hogy erről ne szóljon Alfonznak. Na ezt már nem érette.
- Tudod, milyen. Még a végén a fejébe venné, hogy ez a Teodor veszélyes rám és nem engedne egyedül ki a házból. Vagy keresné, hogy melyik ifjú lehet az és fenyegetőzne, hogy megveri, ha még egyszer a közelembe jön. - érveltem.
- Alfonz csak vigyázni akar rád. - intézett el ennyivel Vili, de később nem szólt szőke barátunknak a szökőkúti incidensről.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése