Káosz a lélekben

Másnap a nyugalom megőrzése kedvéért egyik fiú sem említette Teodort, vagy az aggályait. Minden ment a maga módján. Délután gyerekek jöttek hozzánk, akik lovagolni akartak. Alfonzon láttam, hogy nincs kedve most velük foglalkozni, mégis megerőltette magát. Vilinek nem ment a munka, ráütött az ujjára kalapáccsal, aztán a lábára is ejtett valamit, így feladta és elterült a nappaliban posztoló kanapén. Mikor már nem húzhattam tovább a konyha rendbe rakását, még a leglassabb tempóval is elkészültem, kiültem hozzá. Felajánlottam, hogy kártyázzunk, s két körig valóban azt csináltuk, majd eldobta a kezében lévő paklit, s gondterhelten sóhajtva elnyúlt újra a kanapén. Kis hezitálás után lekuporodtam a bútor elé, Vilinek háttal és megkérdeztem, miért ilyen fura.

- Gondolom, nem lenne jó ötlet folytatni a tegnap estit. - hárított, de én akaratoskodtam. - Szerinted az a Teodor-gyerek megbízható? - kérdezte. - Mi csak azért kaptuk fel a vizet, mert nem ismerjük. Nem tudunk róla semmit, ami alapján tudhatnánk, védenünk kell-e tőle, vagy bízhatunk benne.

- Rendesnek tűnik.

- Kényes téma ez, Emili. - jelentette ki, mintha ezzel csak el akarta volna vágni a beszélgetés folyamát, mégis folytatta. - Mi nem akarjuk emlegetni a múltat, mert csak fájdalmat okozunk neked, de egyszer végre nyíltan kellene beszélnünk, mert mi férfiak vagyunk, s nem értünk virágnyelven.

- Nyíltan vagy virágnyelven, teljesen mindegy. - mondtam, s máris menekülőre fogtam. Vili bölcs volt, nem próbált megállítani, csupán követett a szobámba is. Megállt az ajtóban, nem sértette meg a területemet azzal, hogy engedély nélkül belépett volna rá, de állhatatosan bámult engem, míg meg nem adtam magam. - Mondjad.

- Te félsz a férfiaktól, igaz? - de nem várt választ, állításként kezelte a kérdését. - Még tőlünk is, holott évek óta élünk egy fedél alatt és sosem tettünk ellenedre. Akkor ez a Teodor...? Hol jártatok tegnap?

- A tisztáson. Oda szoktam menni. - válaszoltam védekező hangon, mintha Vili vallatott volna, holott ő nem az a típus. Nem tetszett neki, amit megtudott. - Pár napja találkoztam Teodorral. Ott feküdt a fűben, s én elszaladtam, amikor észrevett. Aztán az utcán pillantott meg újra. Odajött hozzám, akkor mutatkozott be, a szökőkútnál, még emlékezhetsz is rá. Tegnap pedig újra a tisztáson találkoztunk. Csak beszélgettünk. Szerintem tudja. - tereltem komolyra a beszélgetésünk hangulatát. Vili toporgott, be akart jönni, de ahogy ismertem, inkább járt volna egy kört, mielőtt megszólal. - Szerintem tudja, hogy félek. Betartja a szabályaimat, ahogy ti is.

- Te most komolyan védelmezed?

- Nem. Vili, én... őszinte szeretnék lenni. - makogtam a szavakat keresve. Megtörte a saját szabályait és bejött. Leült az ágyra mellém, nem közel hozzám. Megszeppentem tőle és úgy tűnt, számított erre.

- Hát légy őszinte. - kért egyszerűen. - Előttünk sosem kellett volna titkolóznod, de persze meghagytuk a titkaidat titoknak, hiszen tisztelünk, s úgy gondoltuk, nem kötelességed mindent megosztani velünk.

- Sok hálával tartozom nektek... - kezdtem, de ő leállított. Feltartotta a kezét, mintha csak elejét akarta volna venni valaminek.

- Semmivel. Főzöl, mosol ránk, takarítasz utánunk és van kivel megosztanunk a nyűgünk.

- De... - újra a kezét láttam, s elfogadtam végre, hogy kiegyenlítettnek találják mindketten Alfonzzal azt, amit adnak és amit cserébe kapnak. Leszegtem a fejem és csak bámultam az ágytakaró gyűrődéseit. A fiatal férfi megvárta, míg végiggondolom, miken mentem keresztül, s kinyögöm, amit már ki akartam. - Összezavarodtam. - de többre nem futotta.

- Mi zavart össze ennyire? - kérdezte kisvártatva Vili. Felnéztem rá. Sötét szemeiben nem volt más, csak szeretet és kíváncsiság. Bíztam benne, kicsit talán még jobban is, mint Alfonzban, még akkor is, ha később ismertem csak meg őt, s szinte semmit nem tudtam róla. A szőkeség a lobbanékonysága miatt gyakran volt meggondolatlan, sokszor tett vagy mondott olyat, amiért később bocsánatot kellett kérnie. Velem másképp viselkedett, kevésbé volt forrófejű, mégis az maradt, hiszen önmagát ő sem tudta megtagadni. És nem is kellett, Alfonz úgy volt jó, ahogy volt.

Hosszan gondolkodtam a válaszon. Mi is zavart össze? Egyetlen szón törtem a fejem, amivel válaszolhattam volna barátomnak, de rengeteg dolog jutott eszembe. Teodor, az, amit érzek belőle, amilyen balsejtelmeim vannak, ami történik bennem, ...

- Nincs válasz. Talán akkor kezdődött minden, amikor találkoztam Teodorral, de ez kicsit sem biztos. Csak azt tudom, hogy most úgy sodródom, mintha egy ár közepén lennék és nem tudom, hogy vergődhetnék ki a partra. - feleltem végül.

- Talán nem kellene vele találkoznod többet.

- Én nem direkt...! - kezdtem, ám aztán elhallgattam. Biztosan lett volna lehetőségem otthagyni a tisztáson tegnap, de én nem akartam. Vili felállt az ágyamról, biccentett, aztán magamra hagyott.

Magamra hagyott a gondolataimmal, s én még mindig nem tudtam mit kezdeni velük.