Kínzó könyörület

Magyarázatot kellett keresnem a viselkedésemre. Nem csak a fiúk számára, de magammal is meg kellett értetnem, mi volt ez a másfél, majdnem két hónap. Nem állítanám, hogy bármit kitaláltam, de a hosszan tartó zokogás végre meghozta a nyugalmat a számomra. Azt, amit már rég nem éreztem. De viszonylagos és álságos volt. Gyerekként voltam utoljára igazán nyugodalmas. Akkor nem féltem a sötétben, nem féltem a férfiaktól, s attól, hogy valaki újra bántani fog. Jól tudtam, hogy békém hazugság, s talán sosem lesz valódi. Fájt ezzel szembesítenem magam. Ám legalább egy alapszintre sikerült lenyugodnom. Úgy gondoltam, másnap már képes leszek Emíliaként viselkedni két barátommal.

Éjjel valamelyikük felkereste a szobámat. Lopózott, mintha titokban járna nálam. Először nem is tudtam, hogy közülük valamelyik, mígnem megszólalt halkan és arra kért, hogy ne féljek. Alfonz volt. Lekuporodott az ágyam mellé és bocsánatot kért a viselkedéséért. Felé fordultam és én is így tettem. Kettőnk közül nekem illett volna ezt megtennem, mégis ő kuncsorgott. Utáltam magam, amiért ennyire szerettek. Könnyeket csalt a szemembe, így elfordultam tőle. Bátorságot vett magához és bebújt mögém.

- Fogadj el engem. Még mindig ezt szeretném. Még jobban is, mint akkor. - suttogta. Éreztem, mennyire vágyja ezt, a hangjából kihallatszott. Újra az a könyörgő hang volt, csak most suttogássá finomítva. Dermedten vártam a folytatást, de Alfonz csak átkarolt. Nem ért hozzám, úgy tartotta előttem a karját, hogy árkádot képzett felettem. Fáztam ebben a helyzetben. - Kérlek... Dolgoztam a féltékenységemen és az indulataimon. Nem akartam goromba lenni veled. Mindennél jobban szeretlek téged. - folytatta a beszédet. Immár nem suttogott. - Engedd, hogy így maradjunk. Csak egy esélyt kérek. Egyetlen egyet. - kérlelt. Nem tudhatta, mit gondoltam, mit éreztem, hiszen háttal voltam neki. Meghatottak a szavai és potyogtak a könnyeim. Még ezekben a percekben is a játékszabályaim szerint akart játszani, holott azzal áthágta őket, hogy befeküdt hozzám az ágyamba. Nem takarózott be, a plédet kettőnk közt hagyta, hogy némi biztonságérzetem legyen és karját is úgy tartotta, hogy ha el kell menekülnöm, könnyedén ellökhessem és megtehessem. Szívfacsaró volt, mennyire akarta, hogy megengedjem, hogy ott maradjon. - Kérhetsz tőlem bármit, én csak azt kérem tőled, hogy próbálj engem elfogadni. - esdekelt. Levegő után kaptam, s ettől felszipogtam. - Ne sírj. Nem kell félned, esküszöm, nem bántalak, Mili. - mondta. A szavai a szívéből szóltak. - Megvédelek, bármitől. Ha azt szeretnéd, magamtól, ha megmondod, hogyan, mástól is. - bizonygatta. Minden egyes másodperccel jobban fájt a kérlelése. Az alázat magasfokát tanulta meg miattam. Térdelt már előttem, könyörgött már nekem. Aki ennyire képes meghajolni egy másik ember előtt, az bizonyosan imádja azt. De az ember gyarló, s bánthatja azt, aki kinyújtja neki a szívét. Rettegtem, hogy csak fájdalmat fogok tudni adni Alfonznak, amiért meggyűlöl majd. Rettegtem tőle, hogy bántom a szívét, amelyet ilyen őszintén és odaadóan tárt ki számomra. - Itt maradhatok? - kérdezte meg végül. Zokogtam, olyan katarzist okozott bennem. - Bocsáss meg. Kérlek szépen, ne haragudj rám, amiért nem tudok még visszafogottabb és türelmesebb lenni. - kért komolyan. - Borzasztóan szeretlek, Mili. - vallotta be már majdhogy megtörve. A gerinc hajlékony, de amikor túlságosan meg kell hajlítani, eltörheti az ember a túlzott akarattal, s én ettől féltettem Alfonzt. Bármennyi ellenérzés volt bennem, belekapaszkodtam a kezébe, hogy ezzel jelezzem neki, maradhat. - Köszönöm. - suttogta hálásan.

Nem tudom, mennyit aludt. Én egy szemhunyásnyit sem. Csak feküdtem ölelő karjában, azt átfogva, s őrlődtem. Ha elfogadnám őt, minden éjjel velem lenne, így ölelne, ... Talán csillapodna a félelmem és minden más ellenérzetem. Talán. De nem tudhattam biztosra.