Zavarban volt. Úgy ült asztalhoz, mint egy úriember, peckesen kihúzta magát, néha lopva engem nézett, de hiába volt karakteres a mozgása, a torkán nem sokat bírt legyűrni. Észrevettem, hogy amikor találkozott a tekintetünk, elpirult egy nagyon kicsit és mozgott a szája utána. Talán mondani akart valamit, mégis visszafogta magát valamiért.
Mivel elég nehézkes volt ilyen állapotokban a házban lenni, összeszedtem a kis dolgaimat és kimentem a tisztásra. Nem is lepődtem meg, hogy Teodort ott találtam. Eszembe jutott a döntésem, miszerint nem találkozom vele többet, így már fordultam is vissza, ám a srác éktelen röhögésben tört fel, amit nem hagyhattam annyiban. Biztos voltam benne, hogy rajtam nevet, s amellett, hogy rosszul esett, még mérges is lettem miatta. Jól kiosztottam üdvözlésképpen, amit szelíd mosollyal tűrt, majd fejet hajtott nekem és bocsánatot kért. Morcosan leültem egy kidőlt fa törzsére, előszedtem a hímző felszerelésem és dacos képpel elkezdtem kivarrni a soron következő virágot. Teodor kíváncsian leskelt, majd aztán elterült a füvön. Pont úgy festett, mint azon a végzetes napon, csak most nem lehunyva tartotta a szemét, hanem a felhős égre szegte. A szája apró mosolyt rejtett, a haja egybevegyült a fűszálakkal, a teste nyugodt pózt vett fel. Arra gondoltam, milyen jó lehet Teodornak lenni, békésen, vidáman és boldogan élni. Leeresztettem a kezem és csak figyeltem őt. Nem is vett tudomást rólam, kikapcsolhatott számára a világ. Irigyeltem. Nem bírtam tovább dacolni és kézimunkázni, mindent elpakoltam. Menni szándékoztam, de Teodor felült és egyetlen kérdéssel megint beletalált a dolgok közepébe.
- Akarsz róla beszélni? - kérdezte. Visszahuppantam a törzsre és pityeregni kezdtem, de sűrűn ráztam a fejem. Felkelt és anélkül, hogy törődött volna a rettegésemmel, leült mellém. Megszeppentem, de ezt úgy hidalta át, hogy zsebkendővel kínált. Azt akartam, hogy velem legyen, de a félelmem arra ösztökélt, hogy elűzzem. Összehúztam magam, a kezem azonban elvette a kínált tárgyat. - Itt felengedhetsz. Képzeld azt, hogy én egy fának a szelleme vagyok. Egy olyan lény, amelyet mindig itt találtál, mikor ide jöttél, csak most elevenedett meg előtted. - ajánlotta kedvesen.
- Annyira hülye vagy. - korholtam. Vagy ez dicséret volt a részemről? Magam sem tudom. Teodor azonban csak nevetett rajta.
Szerencsére nem ragaszkodott hozzá, hogy megosszam vele a bánatomat. Felajánlotta, hogy ő szívesen lesz "érzelmeim bölcsője", ahogy ő fogalmazott, de visszautasítottam. Megint javarészt ő beszélt, s amikor Vili öles léptekkel közeledett felénk, hirtelen leesett, hogy ott hagytam őket, éhen és minden magyarázat nélkül. Felpattantam a fatörzsről és elébe léptem.
- Sajnálom, hogy...!
- Nem azért jöttem. - vágott közbe csendesen, de arca szigortól kemény volt, ahogy végignézett a fényben már-már szőkének látszó ifjún. Mintha csak jeleztek volna nekik, egyszerre egymás elé álltak. Már Teodor sem tűnt annak a szelíd nyúlnak, amelynek az előbbi percben. Olyan volt, mint egy magabiztos ragadozó, amelyben nincs semmilyen rossz szándék, még vegetáriánusságát is bevallja, ha Vili nem akar enyhülni. Fura volt a látvány. - Seransz Viliem vagyok. - mutatkozott be keményen barátom, s jobbját nyújtotta az idegennek. Nekem, azt hittem, mindig idegen marad a zöldszemű srác.
- Montogen Teodor a nevem, örvendek. - mosolyodott el, ahogy ő is bemutatkozott és kezet fogott Vilivel. De az nem enyhült meg, még durvábbak lettek a pillantásai, szinte metszőek.
- Emília elmondta, hogy nemrég költöztél a városunkba. Honnan? És miért?
- Darensziából érkeztem, de szülőhonom Valéria. - válaszolt nyugodtan. A város nevének hallatán megállt bennem az ütő.
- Valéria? - bukott ki Viliből. - Ismered talán Emíliát korábbról?
- Nem.
- Tényleg nem?
- Tényleg nem.
- És miért költöztél Montogenbe? - kérdezősködött tovább Vili. Még mindig leforrázva néztem Teodort. Ha említette volna korábban, hogy ugyanabban a városban született, ahol én, lett volna egy nagyon nyomós okom arra, hogy valóban soha többet ne találkozzam vele. Ám ez csak most derült ki. Most, amikor már túlságosan kötődtem hozzá.
- Itt dolgozom. Egyszerűbb volt a városba költözni, mint folyton utazni. - válaszolt fesztelenül. Vilin nem láttam, hogy megnyugodott volna, de nem vallott rá ez a viselkedés.
- Hazamegyek. - jelentettem be. - Még nem is főztem nektek! - tettem hozzá sietősen.
- Elkísérsz a város széléig? - kérdezte Teodort aki, aki ettől meglepődött, mégis rábólintott.
Érdekes volt a szituáció. Beszélgettek, én meg vagy őket figyeltem, vagy elbújtam a valóságtól a saját kis világomban. Jól megértették egymást az átlagos dolgokban, de azt hamar észrevettem, hogy Vilinek nem tetszik a másik könnyelműnek látszó, művész élete. Furcsa keresztkérdéseket tett fel ezügyben Teodornak, akit cseppet sem bosszantott, hogy be akarják bizonyítani, a művészet nem olyan iparág, ami által jól élhet az ember, maximum a lelki és szépérzéki szükségleteit élheti ki.
- Nem nyomorgok. Ugyan elsősorban művész vagyok, nem csak a munkáimból élek. - jelentette ki büszkén. - Hamarosan kezdődik is az előadásom, így most búcsúzom. - folytatta. - Szőke barátotoknak készítettem valamit. - azzal egy tekercset húzott elő a táskájából. - Megihletett. - magyarázta kurtán, mégis őszintén és boldogan. Átnyújtotta Vilinek, aki rögtön szétnyitotta. A festmény Alfonzt ábrázolta a fekete paripán, amely felágaskodott. Szeme magabiztos és dühös szikrákat szórt valakire, aki nem szerepelt a képen, ám nem törődött azzal, hogy a lova kis híján eltapossa az előtte összekuporodott lányt. A kép alján szerepelt a festmény címe is: "A szőke herceg".
- Merész. - vetette oda Vili még számomra is ellenszenves modorban. - Alfonz nem lesz elragadtatva. S ha már találkoztál vele, tudhatod, hogy ő nem olyan jámbor típus, mint én.
- Ezért a kép. Ha van egy kis esze, megérti, hogy az indulatai ártanak egy olyan törékeny léleknek, mint Emília.
- Semmit sem tudsz rólunk, úgyhogy ne ítélkezz! - figyelmeztette Teodort a férfi. Nem álltam köztük, de közel sem hozzájuk. Nem akartam szétválasztani őket. Féltem valamitől, ugyanakkor kíváncsi is voltam, mit kezd egymással két egyébként nyugodt ember.
- Tudni valóban nem sokat tudok, hiszen Emília nem beszél az életéről. Nem beszél róla, hogyan él, honnan származik, milyen emlékei vannak. Érzésekről mesél, vagy csak hallgat engem. Vagy sír. - emelte ki megszigorodó hangon. Elvörösödtem és hátráltam két lépést tőlük. Vili visszaigazolást várt tőlem, úgy nézett rám, mint aki nem hisz a fülének, de aztán valószínűleg igazolást nyert az ifjú állítása, ezért újra rászegezte sötét pillantását. - Mind a ketten úgy kezeltek, mintha bántani szándékoznám őt, de biztosíthatlak róla, hogy erről szó sincs. Tudom, hogy a szavaimnak nem adsz hitelt, így munkásságomról és jellememről bizonyságot kérhetsz a városházán, a templomban, az iskolákban, a kórházban és az orvosi rendelőkben. Nincs szükségem további magyarázatok adására, sem másra. Csupán kérnék tőled valamit. Ne kezelj az ellenségedként. Én látok valamit Emília szemében, ami miatt óvjátok tőlem is.
- Felejtsd el őt! - vágta oda neki higgadtan Vili. - Ez a talaj mindünk számára mocsaras, s a legjobban Emilinek okozunk fájdalmat, amikor megpróbálunk hősködni.
- Hagyjátok abba! - kiabáltam. Elegem lett. Mindhárman csak kakaskodnak felettem, holott én nem voltam a legszebb tyúk a baromfiudvaron. - Ne beszéljetek úgy rólam, mint egy törékeny virágszálról, amit csak óvni akartok! Nem kell ez a cécó! - patáliáztam. - Ha valakin a nyugalmad akarod gyakorolni, szállj rá Alfonzra! - intéztem szavaimat Vilinek. - Neked meg már megmondtam, hogy maradj tőlem távol! Még mindig nem akarok barátkozni veled! - nyomtam Teodor képébe a szavaimat, azzal megpróbáltam elszaladni.
Utánam kapott. Teljesen ösztönösen ragadott meg és rántott vissza, hogy aztán a lendülettel maga felé fordítson. Elállt a lélegzetem, a szemem sarkából láttam, ahogy Vili máris ugrik, hogy megmentsen, majd újra Teodorra pillantottam és ő felfogta, hogy mit tett. Mégsem eresztett el. Nyomatékosan bebiztosította a fogását, amely nem volt kemény, de még csak szoros sem, csupán magabiztosságáról és tiszta szándékáról beszélt. Ezután kapott el a pánik. Kirántottam magam az ujjai közül és hátrafelé szédültem. Nem hagytak elesni, amint a föld felé közelgett a testem, az ellenfelekből azonnal társakká lettek és együttes erővel kaptak el, s állítottak talpra. Mindez viszont olyan gyorsan történt, hogy mire felfogtam, már űr volt a lelkemben. Nem volt időm megrémülni, menekülni, visszakozni, pánikba esni. Nem volt időm másra, csak érzékelni azt az erőt, amely képes megtartani a saját mocsaram felett és visszarántani onnan. Dermedten álltunk mindhárman, ők néztek engem, én őket. Lúdbőrözött a hátam és a tarkómon is ágaskodtak a szálak. Fáztam, s tudható volt, hogy nem a borús idő tehet róla.
- Rendben vagy? - kockáztatta meg óvatosan Vili. Hallgattam. Nem akartam büntetni a némaságommal, eszemben sem volt kétségek közé ejteni, mégis túl sokáig formálgattam a szavakat ahhoz, hogy megtörténjen. - Emili...
- Már nem fél annyira. - szólalt meg Teodor. A hangsúlya elárulta, hogy maga is meglepődött.
Vártak még mindig arra, hogy megszólaljak. A gondolatok kifutottak a fejemből. A zűr bennem minden nappal nőtt, mióta találkoztunk ezzel a fickóval. De abban a percben nem éreztem semmit.
- Nem akarok többet találkozni veled. - szólaltam meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése