Érzelmek vihara

Lihegtem. Szinte fuldokoltam, amikor benyitottam az ajtón. Vili azonnal elém ugrott, hogy megvizsgáljon. Körbejárt vagy háromszor, gondolkodás nélkül megemelte a fejem az államnál fogva, hogy megnézze az arcomat. Mondtam neki, hogy nem bántottak, jól vagyok, csak a tisztáson voltam, aztán kerülővel jöttem haza, de ettől csak feltört belőle az indulat, amit érkezésemig gyűjtögetett magában. Nem kiabált, elfúlt a hangja, de minden szót gondosan a fejemhez vágott.

- Hazaért már?! - kiabált be a házba Alfonz. Ezzel a mondattal futott be.

- Igen! - kiáltott ki neki Vili. A szőke férfi magával húzta kicsit a paripát, amin addig ült, ráakasztotta az ajtó belső kilincsére, majd becsukta az ajtót, így a ló nem menekülhetett, s nyíl egyenesen felém nyargalt. - Már megszidtam. - jelentette be a sötéthajú férfi, Alfonznak azonban esze ágában nem volt szidalmazni, úgy ölelt magához, mintha sosem lett volna köztünk semmilyen táv, vagy korlát. Engedtem az érzelmi kirohanásának. Miután egy kicsit megnyugodott, hogy megvagyok, egyben maradtam, elhúzódott tőlem, hogy megvizsgáljon ő is. El sem akart ereszteni, de eltoltam magamtól. Vili csak nézett ránk, mintha kényszerítettük volna, hogy nézzen valamit, ami számára rossz emlék volt, így odaléptem hozzá és ügyetlenül jeleztem neki, hogy szeretném, ha megölelne. Annyira meglepődött, hogy szőke barátunktól kért helyeslést, aki csak széttárta a kezeit. Végül Vili is a karjaiba zárt. Furcsa érzés volt. Nem szorított úgy, mint Alfonz, igazán óvatosan, már-már bátortalanul ölelt át, de aztán csak a vállamra hajtotta a fejét, hogy felsóhajtson. Ez a sóhaj volt minden, amit szavakkal nem tudott elmondani. Megkönnyebbülés, hála, az indulatok kivezetése, boldogság, öröm, béke, talán még ezeknél is több. Nem sokáig bírtam elviselni az ő érintését sem, így Vilit is eltoltam magamtól.

- Kerestelek a tisztáson. - kezdte Alfonz. - Egy csomó összemaszatolódott festményt találtam, egy összetört ecsetet és egy összetépett levelet, aminek hiányzott pár darabja, így igazán nem értettem meg, mit akart tőled Teodor.

- Szeretném, ha végre megmagyaráznál mindent, hogy értsük. - kötötte ki az idősebb fiú. - Mindent, Emili. Attól a pillanattól kezdve, hogy találkoztál azzal a sráccal egészen a mostaniig.

- Jó. - egyeztem bele sietősen. Elnézést kértem és elmentem pisilni. Visszatérve rájöttem, hogy farkas éhes vagyok, így készítettem magamnak egy szendvicset. Alfonz ezalatt elrendezte a ló dolgát. Sietősen, gondatlanul, ahogy várhattuk tőle ebben a helyzetben.

Míg ettem, végiggondoltam, hogyan adhatnám elő a történetemet. Nem reméltem túl sok megértést, ha valóban szerelmesek voltak belém, nem ringathattam magam abba az illúzióba, hogy elfogadják majd egy harmadik, számukra ismeretlen férfi segítségét. Nehéz dolgom volt, s míg le nem nyeltem az utolsó falatot, abban sem voltam biztos, hogy meg akarom nyerni a beleegyezésüket. Túl bizarr volt, amiket Teodor mesélt. Mintha kiragadtak volna a valóságból, hogy belecsöppenthessenek egy fantáziaregény közepébe. Méghogy víziók és kényszer... mégis olyan összefüggő, logikus és érhető dolgokat mondott. Nem tudtam, higgyek-e neki, vagy sem.

- Utánanéztél Teodornak, igaz? - kérdeztem Vilit. Ugrott egyet a széken a meglepetéstől.

- Igen. Állítólag elismert pszichológus. Főleg arról ismertes, hogy önismereti és öngyógyító csapatokat kovácsol össze és eredményesen kezeli ki őket a bajaikból. Számít ez?

- Nagyon is. - válaszoltam. - Mielőtt belefogtam volna, tudnom kellett, mi ő. - magyaráztam. Biztos voltam benne, hogy Vili kapva kap az alkalmon, hogy leinformálhassa a gyanús küllemű idegent. Nem csalódtam benne. - Körülbelül két hónapja találkoztam Teodorral először. A tisztáson feküdt, én meg beakadtam egy bokorba. Miután kiszabadított, elrohantam. Következő alkalommal a szökőkútnál futottunk össze. Odajött hozzám bemutatkozni, de nem álltam vele szóba. Harmadszor ismét a tisztáson hozott össze minket a sors. Én, esküszöm, távol akartam tőle maradni. De nem lehetett. Azért rohantam el az első alkalommal is, mert éreztem, hogy menekülnöm kell, míg megtehetem. Puszta illúzió volt, hogy van esélyem menekülni, hiszen nem volt.

- Mit jelentsen ez? - kérdezett közbe Alfonz zaklatottan.

- Nem tudom. Teodor tudja... nem mondtam el neki, de tudja, hogy bántottak már. Azt hiszem, az első perctől kezdve tudta. - folytattam. Heves érzelmek jártak át, hallgatóságom pedig eltérően reagált a szavaimra. Míg a szőkeség láthatóan kezdett indulatba jönni, addig Vili egyre keményebb nyugalomálarcot erőltetett az arcára. - Képtelenség ezt érthetően és jól elmesélni. - mondtam. - Teodor egy jelenség az életemben. Mint valami természeti katasztrófa, olyan. Látom, hogy közeleg, egyre jobban felkavar, de nem tudom elkerülni, nincs hova menekülnöm tőle.

- Közölted vele, hogy nem akarod látni többet! - tajtékzott a fiatalabb férfi.

- És a mai napig nem is találkoztunk. - helyeseltem. Ettől aztán begőzöltek mindketten. Alfonz felugrott, Vili viszont durván a haját kezdte túrni. - Kérlek! - kiabáltam rájuk, hogy túlharsogjam a bennük dúló viharokat. - Hallgassatok meg, s talán meg tudom értetni veletek, hogy mi történik velem. - de látványos változást nem értem el. A fülük nyitva volt, de a figyelmük nem teljesen. El kellett kicsit terelnem a témát, hogy megnyerjem a figyelmüket. - Azért szakítottál a barátnőddel, mert belém szerettél? - szegeztem a kérdést egyenesen Vilinek, aki erre felnézett rám, de úgy, mintha káromkodtam volna. A szemei kikerekedtek, a lélegzete elállt és csak bámult rám. - Szép mese volt, hogy azért költözöl ide, hogy mindünknek jobb legyen és harmóniát hozz a házba. - vádoltam. Leomlott az álarca, amit addig minden erejével magán tartott. Mélységes szomorúság borította el az egész arcát, Alfonz meg visszaült a helyére. Ahogy ránéztem, együttérzéssel viszonyult barátjához. - Ezek szerint tudtad? - kérdeztem tőle.

- Persze. Vili bevallotta.

- Azzal a feltétellel költözhettem be, hogy sosem udvarolok neked és nem adom semmi jelét annak, hogy bármit éreznék irántad. - vette át a szót az érintett. Ledöbbentett, amit hallottam.

- Kegyetlen voltam, de akkor én már majd három éve megvesztem érted, Mili. Nem várom, hogy megérts, Vilivel mi ezt letisztáztuk. - mondta nekem Alfonz. Kérdőn néztem rájuk. - Vili vetélytársnak és bajtársnak jött. Mondtam neked, hogy halálosan féltékeny voltam rá. Erősebbnek látszott, mint én, mert jobban kezelte az érzelmeit.

- Ez butaság, de már mondtam. - morgott az idősebb férfi. Feszült volt. - Megígértem, hogy megelégszem azzal, hogy egy fedél alatt élhetek veled. Néha csaltam. - ismerte be. - Az apróságok, amiket adtam... mindenből az elsőt vagy a legjobbat neked ajándékoztam, de azt hittem, nem jössz rá sosem. Honnan szedted, hogy miattad bontottam fel az eljegyzésem?

- Teodor megállapítása volt. - válaszoltam fesztelenül. Persze mind a ketten majd felrobbantak a dühtől, de feltartottam a kezem, hogy csillapítsam és türelemre intsem őket. Nem tajtékzottak, megvárták, hogy folytassam, amit elkezdtem. - Hiszen ért a pszichológiához, nem? Olvas a viselkedésünkből. - feleltem saját kérdésemre. - A szemem közé mondta, amit gondolt rólam. Nem finomkodott, mert ő alapból nagyon érzékeny és barátságos. Távol áll tőle minden durvaság, erőszakellenes srác.

- Ne várd, hogy tapsoljunk az örömtől. - kért szigorúan Vili.

- Nem várom. Ő nem vetélytársatok, rendben?

- Már választottál? - szegezte nekem a kérdést Alfonz. Csodálkozva néztem rá. - Kit fogadsz végül el?

- Senkit! Egyikőtöket sem! - kiabáltam. Hadonásztam közben és behunytam a szemem. Szörnyen felzaklatott a kérdése, mivel máris kényszerített valamire, amit én nem akartam.

- Térjünk vissza Teodorra. - javasolta a sötéthajú. - Mi történt a harmadik találkozásnál?

- Akkor is megpróbáltam elmenekülni, de Teodornak tehetsége van ahhoz, hogy olyat mondjon, amivel nagyon beletalál a dolgok közepébe. - kezdtem meg a válaszolást. - Művész és pszichológus... - ismételtem magamnak. Alig hittem el. Jól kifogtam. - Kezdettől fogva tudtam, hogy nagy hatással lesz rám. Ez ilyen megérzés volt.

- Női? - hangsúlyozta ki a szót Vili. Nem értettem a miértjét, ezért bizonytalanul rábólintottam. Talán azt a választ kapta, amire számított vagy vágyott, fogalmam sincs. Több kérdése azonban nem akadt ezzel a dolgokkal kapcsolatban.

- Őszinte leszek. - fogtam bele egy súlyosabb horderejű titkom elmondásába. Mindketten kíváncsian várták, hogy megosszam velük, amit akartam. - Mióta történt... az... tudjátok... - makogtam bizonytalanul, mire bólogattak, hiszen pontosan tudták, mire gondolok. - Nekem... szóval én... nem volt... menstruációm. - vallottam be kínosan.

- Mi meg szorgosan hordtuk neked az ehhez szükséges felszerelést! - bukott ki Alfonzból, de a másik férfi sem tűnt kevésbé döbbentnek. Szégyelltem magam, feszengtem. Kerültem a tekintetüket, kicsire összehúzva magam vártam, hogy mondjanak még valamit.

- Múlt időben fogalmaztál. - adta meg végül Vili a lendületet.

- Azon a napon, amikor Teodorral harmadszorra találkoztam, Alfonz elzavarta. Azon a napon született meg "A szőke herceg" ihlete is.

- Igen...? - türelmetlenkedett a "szőke herceg".

- Akkor megjött. - mondtam ki gyorsan. - És azóta másodjára is. - tettem hozzá.

- Azt ne mondd, hogy szerinted ez összefüggésben áll Teodorral! - elégedetlenkedett továbbra is. Vili néma maradt, összefonta karjait a mellkasa előtt és maga elé meredve gondolkodott.

- Nem tudom. - védekeztem szeppenten. Az ő pillantását volt a legnehezebb állni, hiszen úgy éreztem a szerelmi vallomása és a könyörgései után, hogy most mutatom meg, mennyire gyarló vagyok, s üres. Nem tudtam végül mást adni Alfonznak, mint idegességet és haragra okot. Ha nem rám haragudott meg, akkor Teodorra, és ez rosszabb volt, mintha engem okolt volna mindenért. Az jogos lett volna. Teodor viszont a jelek szerint ugyanolyan áldozata volt a kalamajkámnak, mint ők ketten.

Sosem gondolkodtam, azon a napon miért pont Alfonz talált rám. Sosem. Pedig ez a kérdés alapjaiban döngette volna meg az elképzeléseimet vele kapcsolatban. Vili nagyon jó hasonlattal írta le a kapcsolatom kezdetét a szőkével. Tényleg olyanok voltunk, mint a szárnyát tört madár és a rajta segíteni akaró ember. Hogy gyerek, vagy már felnőtt, nem mondhatnám meg azok alapján, amennyire nem ismertem Alfonzt. El kell ismernem, kicsit sem voltam tisztában a mélységeivel és a magaslataival, ahogy Viliével sem. Nem foglalkoztam ilyenekkel, úgy akartam tekinteni rájuk, mintha a bátyáim lettek volna, ezzel bebiztosítva, de szigorúan csak a magam számára, hogy sosem esnek szerelembe irántam és sosem érintenek meg, még csak nem is akarnak majd ilyet tenni velem. Hatalmas tévedésekben éltem, s Teodor ébresztett fel belőlük. Vagy legalábbis sok köze volt ahhoz, hogy elkezdtem a valóság talajára áthelyezni álombéli életecskémet.

- Emlékszel, Vili? Azt mondtam neked, hogy akkor kezdtem összezavarodni, amikor találkoztam Teodorral.

- Emlékszem.

- Szerintetek ez véletlen és normális? Fenekestől felforgatja az életem, holott nem ásott belém, nem csinált igazából semmit, csak beszélgettünk és meg akart ismerni.

- Mire akarsz kilyukadni? - kérdezett engem Alfonz.

- Arra, hogy ez a srác kulcs valamihez bennem. - válaszoltam egyértelműen. Nem dobta őket fel a dolog, sőt. A szőke megint dührohamot készült kapni, Vili meg mozdulatlanná vált. Eszembe ötlött egy mondat, amit ki kellett mondanom. - Ti féltek tőlem.

- Baromság! - vágta rá csípőből a fiatalabb.

- Furcsa elképzelés, de van igazságtartalma. - jelentette ki a másik férfi, miután megérlelte egy kicsit magában a felvetésemet. Alfonz még akkor sem volt hajlandó beismerni, kötötte az ebet a karóhoz.

- Féltek, hogy bántotok. Féltek, hogy fájdalmat okoztok. Féltek, hogy megsértetek. Féltek az érzelmi kitöréseimtől. Féltek, hogy sírni fogok. Féltek, hogy nem leszek boldog. - soroltam kimérten. Az arcukra volt írva az egyetértés. - Teodorban semmi félelem nincs. - kanyarodtam vissza a problémánk okozójára. Alfonz orrlyukai kitágultak az indulattól, de mielőtt megszólalhatott volna, Vili elé tartotta a kezét. Visszakaptam a szót, mielőtt elvették volna tőlem. - Ma azt mondta nekem, hogy ő nem félt a fájdalomtól, bele akar vinni és túl akarja velem életni.

- Őrültség!

- Ne ítéld el ilyen hevesen, ha tényleg pszichológus - és ezt a szót megint nyelvbotlással mondta ki a sötétszemű -, talán érti a dolgát. Hajdanán azt tanácsoltam neked, hogy vidd Emilit elmeorvoshoz. Nem azért, mert dilisnek gondoltam, hanem azért, mert a probléma túlnőtt rajtad, rajta és aztán rajtam is. Most van itt egy, aki foglalkozna is vele.

- Engem ez nem hat meg. Miért nem egy nőt keresünk erre a célra? Sokkal jobban megérthetné Milit!

- Ismersz női pszichológust?

- Nem.

- És kérdezek még valamit, ami azt hiszem, végképp eldönti a helyzetet. Emili barátkozik más nőkkel?

- Nem.

- Köszönöm, hogy egyetértünk. - morogta Vili. Szigorú és kemény volt, barátunk azonban nem akart letörni, továbbra is azon gondolkodott, hogyan szerezhetne nekem női agyturkászt.

- Nincs szükségem elmeorvosra. - jelentettem ki. Szinte sértett, hogy ennyi idő után, huszonkét éves létemre akartak nekem keresni egyet.

- Erre a Teodor gyerekre van, mi?! - támadt nekem Alfonz. Belepasszíroztam magam a szék támlájába, annyira elhúzódtam tőle. Aztán csak egy dolog jutott eszembe, amivel lecsillapíthattam.

- Azt ígérted, sosem fogsz bántani. - mondtam ki. Nem volt szükség több szóra, a szőkeség elszégyellte magát és visszavonulót fújt. Csend telepedett ránk, amit ő tört meg a bocsánatkérésével. Újabb percek teltek el némán, így megkért, hogy folytassam, amit elkezdtem. Még azt is hozzátette, hogy ő meg akar hallgatni, csupán a féltékenység nem hagyja nyugodni. Nem tudtam haragudni rá. Nehezen fogtam bele újra, de ha már belevágtam, végig akartam beszélni ezt az ügyet. - Ma találkoztam vele. Ismét véletlenül. - tettem hozzá. - Kerülővel jöttem haza, a második hídon kapott el. - meséltem. Eszembe jutott az a csók is. Nem akartam megosztani ezzel a két szerelmessel, hogy hat év után az első csókom nem az ő vágyakozó szájukon esett meg, hanem egy hirtelen felindulásból elkövetett dolog volt Teodor részéről. Azt sem szándékoztam elmondani, hogy az ő érintésétől nem estem pánikba. Persze már kibírtam egy éjszakát Alfonz mellett, attól függetlenül elismertem volna, ha megkérdezik, másképp gyakorol-e hatást rám Teodor, mint a szőke férfi.

Teljesen máshogy. Benne nem voltak indulatok, ezáltal nem volt, amivel bánthatott volna. Érzelmekkel rendelkezett, melyek közül a szeretet volt a legerősebb, amely megszelídítette valamennyi hevesebb érzelmét. Igazából csodáltam azért, amilyen volt. De rettegtem is tőle, hogy elnyel majd.

- Elmesélte, hogy a legutóbbi találkozásunk óta rémes víziói voltak. Azok a képek, amiket a tisztáson találtál - itt Alfonzra néztem -, a víziói alapján készültek. Mind intenzív, durva, kegyetlen kép. Teodor nem olyan, mint amit festett.

- Nekem nem volt időm megcsodálni a képeit, téged mentelek keresni, nem az ő munkásságát kutatni. Bőven elég az az egy, amit elküldött nekem. Az is beszédes darab. - morogta némi gúnnyal és haraggal a hangjában Alfonz. Azon elmélkedtem, megkérjem-e, hogy moderálja kicsit magát, ám inkább ráhagytam. Ennyit megérdemelt, hiszen éreztem, mennyire nagyon féltékeny Teodorra.

- Mindegy. Én csak azt akartam ezzel mondani, hogy mind a ketten tök hülyén viselkedtünk. Ő majdnem meg is halt.

- És ez engem miért érdekeljen?! - csattant fel Alfonz. - Engem csak te érdekelsz! - kötötte ki.

- Sajnálom, de azt szeretném, ha három nap múlva, amikor Teodor eljön ide, beengednétek és rendesen viselkednétek vele. - közöltem, azzal felálltam az asztaltól. A szőke kirohanása felbosszantott. Várni akartam még ennek a résznek felfedésével, de ezek után nem állhattam meg, hogy odategyem. Utóbb az ágyamban rájöttem, hogy a hallgatás, ami a kérésemet követte, annak a jele volt, hogy mind a két fiút alaposan megbántottam.

Szörnyen bután viselkedtem. Otthagytam őket, holott azok után, hogy halálra aggódták magukat miattam aznap, s már évek óta kitartottak mellettem, nem azt érdemelték tőlem, hogy mélységesen alávaló módon elbánjak velük. Későn döbbentem rá tettem szörnyű lényére, így már csak a tehetetlen sírás maradt, ami nem hozott vigaszt, de még csak megkönnyebbülést sem.

Egy másfajta szakadék szélén

Túl nagy kerülőt tettem. Gyakorlatilag egy hatalmas hatos alakú úton haladtam hazafele. A hídon mentem át, amikor a nevem kiáltották. Ösztönösen a hang irányába fordultam, de amikor felismertem az ifjút, futni kezdtem.

- Ne! Kérlek, ne rohanj így el! - kiabált utánam Teodor és szedni kezdte a lábait. Hallottam, hogy valamit a földre szórt, hogy ne akadályozza az utánam való rohanásban. - Emília, várj meg! Csak pár szót beszéljünk! - kérlelt. Hasztalan. Nem szándékoztam megállni. Ő azonban beért, megragadta a kezem és lassítani kezdett. Nem tudtam magammal húzni, erősebb volt nálam. Mikor majdnem megálltam már, másik kezével megragadta a karom és erőteljesen, de nem durván magához rántott. Azonnal szembe fordultam vele és küzdeni kezdtem a szabadságomért. Tuszakoltam, löktem, toltam, nyomtam, ahogy csak tudtam, védtem magam a közelségétől. Vadul fújtattam, az arcom egyre elkeseredettebb grimaszba torzult. Könnyedén győzött le, félresöpörte a karjaimat, a testéhez fogott és addig ügyeskedett, míg meg bírt csókolni. Kővé dermedtem. A félelem hurrikánként söpört végig rajtam. Végtelenül megalázva éreztem magam. Újra. És rettegtem, hogy ennél lehet rosszabb is. Szenvedélyesen, de gyengéden csókolt, majd lassan eresztett el. A válaszom esztelen lökés volt, amely mindkettőnket a földre küldte. Hátraestem, valósággal fenékre ültem, aztán reszketve és zokogva tettem magam elé a karjaimat. El akartam takarni a szemem, a szám, a testem nagy részét. Láthatatlanná akartam válni, hangtalanná. Nemlétezővé. Teodor nem adta fel, odakúszott hozzám és a vállamra tette a kezét. Sikoltás csúszott ki a számon és levertem magamról.

- Ne nyúlj hozzám! - kiáltottam rekedten. A hangom bizonyára jobban hasonlított arra, mintha a víz alól szólt volna, s nem a torkomból. Kértem, vagy utasítottam? Valahol a kettő közt.

- Tudtam. Biztos voltam benne, hogy így fogsz reagálni. - kezdte. Legszívesebben üvöltöttem volna vele, hogy ha előre tudta, miért tette, de csak elkínzottan öleltem magamat. Bele szerettem volna rúgni, az erőm azonban elhagyott. Nem gondoltam, hogy ha megtenném, megúsznám viszonzás nélkül, ezért engedtem ki magamból az erőt. - Figyelj rám, kérlek! - emelte meg kicsit a hangját. - Nem azért vagyok itt, hogy megóvjalak a fájdalomtól, mert attól nem óvhat meg senki. Azért vagyok veled, hogy segítsek túlélni. Tudom, hogy elküldtél, hogy nem akartál többet látni, de azt is, hogy csak azért mondtad ezt, hogy a barátaid megnyugodjanak. De ha megkérdezném, hogy béke van-e, vajon mit felelnél?

- Nincs! - visítottam. - Egyre rosszabb minden!

- Az én hibám, mondd csak ki. Köpd a szemembe, hogy én tehetek róla. - kért szelíden. Pont ez jött a számra.

- Igen! - vetettem oda harciasan. Nem is gondolkodtam.

- Ha vállalom, akkor megengeded, hogy rendbe hozzam?

- Nem!

- Emília... - olyan szépen ejtette ki a nevem... Rá kellett néznem. A szemeiben nem volt más, csak őszinteség és szeretet. Még mindig. - Én olyan emberekkel foglalkozom, mint te. Akiket bántottak.

- Semmi közöd hozzá! - fújtam morogva. Érdekes hangot képeztem. Sárkányé, viperáé, vagy talán sarokba szorított macskaféléé lehetett.

- Bízz bennem. Már sokaknak segítettem.

- Nem kértem a segítségedből!

- Dehogynem! - ellenkezett. - Engem nem nézhetsz hülyének. Én nem fogok hódolni, megalázkodni és minden kis kívánságodnak eleget tenni, mint a két barátod. Ó, ne nézz így rám! A szomszédotok, az az idős hölgy, Margaret néni, sok dolgot mesélt nekem. Sokáig nem is tudtam, hogy rólatok van szó, mígnem bemondta a kulcsszót. Rettegő lánynak nevezett, Emília! Az emberek számára nyilvánvaló, hogy félsz tőlük. Ebben a rettegésben akarod leélni az életed? Hány éves is vagy, húsz? Akkor még legalább hatvan, de lehet akár nyolcvan éved is hátra. - érvelt, és ez volt az a pont, amikor a félelmet felváltotta a düh és bizony belerúgtam. Teodor elérte, hogy kiforduljak magamból, sírtam és támadtam. Könnyedén szerelt le, nem csupán hárított, kihasználta ostobaságom, s a saját lendületem fordította ellenem. Fegyvertelenné, de nem kiszolgáltatottá tett. Végül csak sírtam és sírtam. - A fájdalom emlékeztet minket, de mikor túl sokáig időzik, már nem egy nemesebb célt szolgál, hanem csak pusztít. Megmérgezi a kapcsolataidat. Mondhatod, hogy nincs igazam, Emília. Mondd azt, hogy tévesen ítélem meg a helyzetedet és javíts ki.

- Mit akarsz tőlem? - kérdeztem csupán.

- Semmit. Te akarsz tőlem valamit.

- Nem...

- De. Mióta találkoztunk, folyton te jársz a fejemben. Ez nem valami megihletés. Te nem csak megihlettél, Emília! Olyan dolgokat láttam az elmúlt hónapban, amilyeneket soha. Ott hagytam neked a képeimet, mind ott van a tisztásodon!

- Összegyűrtem őket! - kiáltottam.

- Én el akartam pusztítani mindegyiket, de nem bírtam! Mind éles volt és durva! - válaszolt kiabálással a kiabálásomra. - Olyan víziók, amiktől megrémültem! Én csak egy festő vagyok, de amiket megéltem, megfesthetetlenek voltak! Túl őrültek, túl groteszkek és túlságosan brutálisak! Olyan képeket álmodtam meg, mint amilyeneket a drogosok láthatnak, mikor már vér függők! Józanul meg sem festhettem azokat a nyomorult képeket! Nem lőttem magam, de amikor átadtam a kezem ennek a felsőbb erőnek, úgy éreztem, mintha meghaltam volna és csak festene a kezem!

- Túlzol!

- Nem! Nem, az Istenért, Emília! - kiabált, de esdeklő volt. - Érts meg, kérlek! Két hét alatt lefogytam tíz kilót. Majdnem meghaltam! Méghozzá csak azért, mert nem bírtam leállni. Én akartam, a fenébe is! Hogy ne akartam volna, amikor rémes érzés volt ezeket látni, majd megalkotni?! Be se fejeztem őket! Gyűlölöm egytől egyig! Otthagytam neked, hogy nézd meg! Te csináltad velem azt!

- Hülyeség!

- Bár az lenne... - elfogyott a hangja. Lenyugodott. Oldalt fordult nekem, hátát a hídnak vetette. - Nekem dolgom van veled. Csak akkor nincsenek ezek a víziók, ha találkozom veled. Elkezdtem egy hete leveleket írni neked, de egyet sem adtam fel, mert rád akartam bízni a döntést, hogy akkor most kell a segítségem, vagy nem.

- Nem. - bukott ki belőlem, miközben mindennél jobban akartam, hogy segítsen. Egyetlen szavát sem hittem erről a megszállottságról, de látva, hogy mit művelt vele, megesett rajta a szívem. Az arca beesett volt, a szemei karikásak a fáradtságtól. Már nem érdekelte más, csak az, hogy vége legyen. Ehhez viszont én kellettem.

- Tudod, a művész köznyelvi megfogalmazása Isten kezének. - mondta csendesen. - Egy művész csak addig tud alkotni, amíg Isten bizalommal jutalmazza és megosztja vele az üzeneteit. Minden iromány, szobor, kép, s egyéb művészeti alkotás olyan, mint egy üzenet, ami lehetséges, hogy minden egyén számára teljesen mást jelent. Neked mit jelentett a Napba öltözött asszony?

- Az az ocsmányság?

- Ugye, hogy undorító volt? - kérdezte, s zöld szemeiben remény csillant fel. - Pedig te nem is láttad majdnem készen. - folytatta keserűen. - Csupa ragyogás és pompa, a Nap sugarai káprázatosak voltak, de a nő... az a nő sovány volt, mint egy kivert korcs, sikoltozott valami ismeretlen fájdalomtól, a kezeit pedig úgy tartotta, mint Jézus a kereszten. Szinte teljesen meztelen volt, a Nap úgy tett, mintha fehér lepellel takarná, de átlátszott. - magyarázta. Ezek a részletek már nem látszottak, lemosta őket az esőzés. Elszörnyedtem. - Én ezeket nem bírom. Ezek az én lelkemnek túlzók, sokkolók és morbidak. Nézz bolondnak, de bántottak engem azok a képek.

- És "A szőke herceg" másik szemszögből? - kérdeztem.

- Az volt az első, miután azt mondtad, hogy nem akarsz többé találkozni velem. - vallotta be. A hangjából, a szemeiből, az egész lényéből dőlt valami megtörtség. - Azt gondoltam, a szőke férfi miatt nem akarsz látni, ezért elkezdtem megtervezni, te mit látsz benne.

- Te tisztábban láttad, mint ahogy elképzelted.

- Most már tudom. Ott volt a "Sötétben", amiben a kép nagy része fekete volt, téged háttal ábrázoltalak, de meztelenül. Egy fehér folyosó közepén feküdtél, de a sötétben két oldalt a barátaid voltak. A szőke kezében kard volt, amelyre egy szív volt szúrva. Az övé, hiszen a mellkasából egy lukon át dőlt ki a vér.

- Jézusom! - kaptam a számhoz.

- Viliem kettészakadt, az egyik fele élettelenül dőlt oldalra, míg a másik gyűlölve nyúlt le érted, hogy megöljön.

- Hagyd abba! - szóltam rá. Még mindig nem akartam elhinni, amit mondott, de a kép, amit szavaival lefestett, rémesen hasonlított ahhoz, amit én a fiúkkal kapcsolatban éreztem.

- Hát megérted? Nekem ezeket látnom kellett és megfesteni. Évek óta mindenféle erőszaktól mentes életet élek, erre jönnek ezek a képek...

- Teodor... én nem tudom, mit csináljak most már. Annyira félek...

- Tudom.

- Nem. Fogalmad sem lehet róla.

- Hidd el, hogy van. Nem csak a vízióimon keresztül éltem meg, ...

- Nem hiszem. - vágtam közbe. - Hat éve élek Montogenben. Ugyanott születtem, ahol te. Azóta Alfonz és Vili a családom. Ám ez a család szétesett. Alfonz halálosan szerelmes belém és könyörög nekem, hogy fogadjam el, nekem adja a szívét, az életét, elvesz feleségül, vagy nem, bármit, amit akarok, megad nekem, csak fogadjam el, Vili ezzel szemben megpróbál páncél mögé bújni. Mindigis higgadtan kezelte azokat a helyzeteket, amikben mások a fejük vesztették, de most nem erről van szó. Valami bántja, amiről mélyen hallgatni akar.

- Ő is szerelmes beléd.

- Nem! Ez képtelenség!

- Más magyarázatot nem látok azok alapján, amit hallottam, láttam és amit elmondtál.

- Vilinek mennyasszonya volt! - érveltem.

- Volt. - erősítette meg Teodor, s azonnal megértettem, milyen ostobasággal próbáltam elterelni a gyanúját. - Ha jól értesültem, azután úgy egy évvel költözött hozzátok, miután felbontotta az eljegyzését. A volt barátnője mélységesen megsértődött rá, Verszalleszbe költözött és teherbe esett valakitől, egy másik pasi meg elvette. Viliemmel nem tartják tudomásom szerint a kapcsolatot, s még azt is rebesgetik, hogy az a nő hallani sem akar róla. - mesélt komolyan. Leforrázva figyeltem. - Margaret néni esküszik rá, hogy miattad bontotta fel az eljegyzésüket a barátod.

- Nem lehet...!

- Jó, ez nem az én dolgom. Az enyém csak az, hogy meggyőzzelek róla, hogy nézz szembe a félelemmel. Nem kell a társadul választanod, de ők nem alkalmasak rá, hogy segítsenek, mert a szerelmük torzít a személyiségükön. Az az Alfonz nekem nem tűnt olyan figurának, amelyik hajlandó könyörögni valakinek. Nem híres nőfaló?

- De... Én is úgy tudtam. - helyesbítettem.

Sokáig hallgattunk. Az este ránk telepedett és súlyos köpenyével nyomta a vállunkat. Teodor felállt és lenyújtotta a kezét nekem. Nem akartam elfogadni, úgyhogy önerőből álltam talpra. Nehéz volt, a lábaim elzsibbadtak, az erő teljesen kiszállt belőlem.

- Gondold újra végig. Három nap múlva meglátogatlak otthon. Beszélnem kell a barátaiddal is, ezért ott.

- Ki fognak dobni. - mondtam.

- Ha te azt kéred, hogy engedjenek be, meg fogják tenni, nem?

- Igen. - feleltem, de szemeim lesütöttem. Úgy éreztem magam, mintha minden szál az én kezembe futott volna, s én ostobán, vadul és félőrülten rángatnám rajtuk az embereket.

- Akkor három nap múlva ott leszek. Ha kidobnak, megyek másnap. Ha akkor is, megyek harmadnap. Addig fogok menni, amíg be nem engednek, vagy amíg a szemembe nem mondod, hogy nem kell a segítségem. De ehhez komolyan kell gondolnod mindent.

- Miért kötöd ezt így ki?

- Azért, mert ha csak kimondod, nem ér semmit. Én hittem a szavaidnak, elhittem, hogy nem akarsz többé találkozni velem, mire egyre erőteljesebb ábrázolású képeket kezdtem festeni. Egy hét után jöttek a víziók, aztán a harmadik héten a barátaimnak kellett segíteniük rajtam, mert haldokoltam.

- Miért?

- Minden művész meghal, ha nem áll le idejében. - válaszolt őszintén. Nem igazán értettem, miért, de azonnal folytatta is, hogy megindokolhassa az állítását, s én is megértsem. - A képességünk egyszerre erősségünk és gyengeségünk. Felemel és a nyomorba dönt. Meghozhat bármit, amire vágyunk, lehetünk egy szekta vezérei, irigyelt tehetségek, elismert művészek, meg nem értett különcök, de ha túl sokat használjuk az adottságunkat, ellenünk fordul, felemészt minket. Kimerít minden erőtartalékot, mert olyan erős késztetést ébreszt az alkotásra, ami mindent legyőz. Egy kimerült művész étvágytalan lesz, megbetegszik, s elsorvad, vagy megőrül és öngyilkos lesz. Rendszerint. De ezek variációi is előfordultak már. - tette hozzá. Nem viccelt. Komolyan mondott ki minden szót. Szembesített valamivel, amiről addig soha senki nem hallott, de valamit mindigis sejtett. Hiszen a korábbi korok nagy művészei, írók, költők, festők, zeneszerzők, szobrászok is fiatalon, furcsa körülmények közt haltak meg, vagy tűntek el. - Ahhoz, hogy alkoss, rengeteg energia kell. De amikor csak az alkotáson jár az eszed, nem érzed, hogy éhes vagy, fáj valamid, fáradt vagy. Kidőlsz két órára, aztán felkelsz és mész neki a vászonnak. Ez történt velem. Amikor megpróbáltam leállni, elvonási tüneteim lettek. Villógó képekként meg tovább a cirkusz a fejemben, rémálmok gyötörtek, az ételt kihánytam. Azért vittem ki a tisztásra a képeket, hogy ne tudjam befejezni őket. És meg vagyok győződve róla, hogy az idő csak annyira tette őket tönkre, hogy folytatni képtelenség legyen, de te még megérthetted belőle, milyen súlyos dolgokat képviselnek.

- Szörnyen éreztem magam azok közt a képek közt.

- Elhiszem. Segítünk egymásnak?

- Nem tudom.

- Megértem, hogy nem akarod feltépni a múlt sebeit, de anélkül csak fertőz tovább. Megértem azt is, hogy a történeted továbbra is titkolni akarod, de ha nem tudom, mivel állok szemben, nincs eszközöm legyőzni. Csak úgy vezethetlek át a sötétségen, ha felruházol egy isteni látással.

- Túl költői vagy. - figyelmeztettem.

- Csak túl művész. Sajnálom.

- Semmi baj. Tudod... jól látod... - sóhajtottam. - Nem vagyok kész rá, hogy ezeket megtegyem.

- Ezért kapsz három napot. Kevés, hogy felkészülhess rá igazán, de túl sok ahhoz, hogy visszakozz. Én már most ugranék a közepébe, kérdezgetnélek, feszíteném fel az évek alatt leragasztott sebtapaszokat, de nem akarok ártani neked. A mohóság és a félelem csak tévútra csal.

- Félsz? - bukott ki belőlem. Meglepődtem.

- Nagyon. Csak utólag fogtam fel, hogy majdnem meghaltam. Egyszer már voltam annyira közel a túlvilághoz, hogy ottragadjak. Pokoli érzés volt. - mesélte. Áradtak belőle az érzelmei, ahogy megfogalmazta a mondatait és kihangsúlyozta a megfelelő szavakat. - Úgy szeretnék meghalni, hogy gyorsan lezajlik és kész. Elgázol valami, átvágják a torkom, vagy álmomban. Mindegy, csak ne fájjon, ne legyek tudatában, hogy na most meg fogok halni. Érjen hirtelen és legyen vége az életemnek azonnal.

- Ez a vágyad? - fintorogtam.

- Jobb, mint rákban döglődni éveken keresztül. - vágta rá. El kellett ismernem az igazát, de akkor sem értettem meg igazán, hogyan vágyhat ilyen elképesztő dolgokra. - Most menj haza, a barátaid már biztosan aggódnak érted. - kért.

- Mennyi az idő?!

- Nem tudom, úgy tíz után lehetünk.

- Már keresnek! - rémüldöztem. Még sosem maradtam el ilyen sokáig.

- Három nap múlva estefelé ott leszek. - ígérte. Óvatosan meglökött, mintha csak bíztatott volna, hogy rohanjak már haza, mielőtt a fiúk tényleg keresni indulnak, vagy felbújtják az egész környéket az eltűnésem miatt, de csak néztem Teodorra.

- Már nem félek tőled annyira. - mondtam neki csendesen. Korábban ő mondta ezeket, én csak most éreztem igazán. Egy apró mosolyt küldött felém, utána intett, hogy menjek már. Nem vártam tovább, hazáig szaladtam.

Néma hűség

Miután kisírtam a szemeim, lefeküdtem a fűbe. Szétdobtam a hajam és az eget bámultam. Bárányfelhők úsztak el felettem. A szél simogatott vigaszt az arcomra. Igazán magányosnak éreztem magam. Mindkét barátomtól eltávolodtam érzelmileg, mert furán viselkedtek velem. Alfonz totálisan kinyílt, s innen már csak a hervadás várta, míg Vili bezárta a szívébe az érzelmeit és megpróbált kegyetlenül keménynek látszani. Ám nem volt az. És én mindkettőjüket féltettem. Okolhattam magam, az én hibám, hogy ide jutottak... De valóban az? Nem kértem, hogy áldozzák fel a szabadságuk és szenteljék nekem az életüket. Még visszakoztam is! Ennek ellenére valahogy mégis ide jutottunk. Virágzott az életünk a felszínen, alatta viszont rovarok rágták a gyökereinket, mely a hármunk barátságát képezte. Vili csodadobozait, faragványait árultuk, emellé a hímzéseimet, varrt ruhadarabjaimat is a kínálatra tűztük, Alfonzhoz szorgosan jártak lovagolni, tanácsot kérni. A fekete csődört még meg is akarták venni, de a szőke férfi nem adta semmi pénzért. Azt beszélték meg a fickóval, aki igényt tartott a paripára, hogy hoz hozzá egy kancát fedeztetni. Már a gondolattól is kirázott a hideg, de Alfonz örömét nem vehettem el azzal, hogy fintorogtam.

Volt időm a természet ölelésében végiggondolni dolgokat. A zöld fű megnyugtatott, a kék ég biztonságot sugárzott felém. A Nap ugyan lassanként lefelé araszolt, nem zavartattam magam. Csak akkor keltem fel a fűből, amikor már fázni kezdett a derekam. A fatörzsre ültem. Roppant egyet, mire felugrottam. Egy ecsetet találtam, amit összetörtem. Igazán szomorú látvány volt. Ám ahogy jobban megfigyeltem a baleset körülményeit, az üregben, ahova beesett, egy összehajtogatott lapot találtam. Nem beesett, valószínűleg szándékosan tették oda. S az elkövető nem volt más, mint Teodor. Kis hezitálás után szétnyitottam a lapot.

"Visszaköltöztem a fába, míg újra látni nem akarsz.

Megtalálsz Montogen szívében, a szökőkútnál, vagy a Kúti mulató műcsarnokában. A szökőkútnál főleg délelőtt, a műcsarnokban hat után.

Én minden nap kész vagyok megmutatni magam.

Ha azt szeretnéd, ne várjak rád, tépd össze a papírt és tedd vissza oda, ahol találtad.

Teodor"

Cikornyás művészbetűk voltak. Minta mindet külön rajzolta volna.

Dühös lettem. Ezzel a tárlattal és a kis üzenetével akart levenni a lábamról?! Összetéptem a lapot, méghozzá igen kicsi darabokra, s beszórtam az odúba. Az ecsetet, mindkét darabját, úgy szúrtam a fába, hogy látszódjék, megtaláltam a levélkéjét és elég egyértelmű a válaszom. Valósággal trappoltam Montogen felé. Kerülővel mentem, így elkezdett leereszkedni az est. El akartam kerülni a város szívét, a szökőkúttal és a Kúti mulatóval együtt, noha azok egymásra néztek. Direkt a sötét kis utcában mentem, amin végigmenve kissé féltem. A rosszfiúk ott szoktak összegyűlni. Azok a balhés arcok, akik szabadidejükben zavarják a város rendjét, apróbb károkat okoznak, s borsot törnek a rend őreinek orra alá. Megszólítottak, de sebes léptekkel süvítettem el előttük. Kicsire húztam össze magam és imádkoztam magamban, hogy békén hagyjanak. Szerencsém volt, csak a szájukat jártatták. Megelégedtek azzal, hogy beijesztettek. Azt viszont rendesen, nem panaszkodhattak.

Aki keres, az talál

Négy után, mikor már minden untatott, zavart, vagy elment tőle a kedvem, elhagytam a házat. Természetesen a tisztásra mentem. Nem foglalkoztam most Montogen utcáival, népével és a szeretett dolgaival, csak törtem előre, mintha célom lett volna ott, ahova tartottam. És volt, csak nem akartam volna bevallani magamnak. Abban reménykedtem, hogy Teodor ott lesz, hagyja, hogy sírjak, bölcsen beszél majd, aztán megint beletalál lelkem céltáblájának a közepébe. Buta ábránd volt, elismerem. Fájdalomra vágytam, amit tőle kaptam meg a legkönnyebben és a legtisztábban. A két fiúval megváltozó viszonyom lappangott bennem, csak sajgott, gyötrődtem tőle, de épp csak annyira, hogy mosolyogni ne legyen erőm. Arra már nem futotta, hogy bőgjek. Igazi kínra vágytam, noha szégyelltem.

De Teodor nem volt ott. Szinte hiányzott a látképből az, ahogyan a füvön hevert. Ő nem, ellenben pár munkája ott várt. Kiakasztott képek, melyeket a tavaszi esők és a beáramló napsütés megrongált. Festmények, melyeken elmosódtak a kidolgozott részletek, szétfolyt a festék, ám annyira nem végzett jó munkát a természet, mert még így is kivehetőek voltak a képei. Álmoknak tetszettek. Álmoknak, melyekben úgy tűnt, szerepelek. Megfestette a korábban látott festménye, "A szőke herceg" másik oldalát. Más szemszögből került elő a történet. Amit Alfonznak adott, a saját meglátása volt, de szerepelt ott a szőkeség varázslatos íriszeiből is az a pillanat. Teodor szerint a paripáról úgy látott engem, mintha a megmentőm lett volna, s ő maga úgy szerepelt a képen, mintha félt volna a fekete csődörtől és az ő villámló tekintetétől. Még szétmállva is különleges kép volt. Kicsit haragudtam a srácra, amiért itt hagyta az alkotásait az enyészetnek. El sem nevezte őket, talán be sem fejezte. Megvált tőlük. De miért?

Ahogy néztem őket, egyre élesebb érzések támadtak rám. Volt ott minden, Napba öltözött én, elárvult magányos én, rettegő én, ... Végül megelégeltem, hogy ott hagyott nekem egy képtárat rólam és a beteges álmairól, s mindet letépdestem, majd összegyűrtem. Még meg is tapostam. A vége úgyis sírás lett.

Nem kellett ahhoz Teodor személye, hogy betaláljon. Tényleg látott bennem valamit. Mintha járt volna a rémálmaimban, s ugyanazt akarta volna, mint Alfonz. Meggyógyítani. De engem nem lehetett meggyógyítani, a sebeim elátkozták és arra ítélték, hogy folyton fájjanak.

Amikor a férfi lépne, de nem teszi

Vili reggeli közben furán méregetett minket. Illedelmesen megvárta persze, hogy Alfonz kimenjen a lovakhoz, de grimaszolva nézett utána, ahogy a szőke srác valósággal kilebegett a konyhából. A boldogságtól a föld felett szállt, ami miatt kellemetlenül éreztem magam.

- Milyen volt? - kérdezte Vili óvatoskodva, miközben elkezdtem megpucolni a zöldségeket az ebédhez.

- Mi?

- Az éjszaka vele. - válaszolt gyorsan. Úgy néztem rá, mintha a rovarok párzásáról mesélne, vagy más, ehhez hasonló furcsaságokról hadoválna valamit. Rendezte kicsit a vonásait, aztán leült egy székre, melyet a szokásosnál közelebb húzott hozzám. Mintha csak arra lett volna kíváncsi, mi történt velem, kivette a kezemből a krumplit, majd a kést is. Idegesnek tűnt, hámozott kétszer a burgonyán, végül az kicsúszott a kezéből. Csak figyeltem, ahogy már lendült is utána. Mókásnak találtam volna szenvedését, ha a téma nem a múlt éjszakám lett volna. Ám Vili állhatatosan fixírozott, miután visszaadta a krumplit.

- Mit gondolsz? - kérdeztem vissza, hogy időt nyerjek.

- Majd elmondom, ha a válaszadás után is érdekel. - válaszolt komolyan. Átlátott rajtam. Felsóhajtottam.

- Rémes. - vallottam be. - Alfonz annyira szeretetreméltó volt...

- De? Csinált valamit? Túlment a határon? - kérdezgetett élénken. Nem tudtam eldönteni, vajon azért, mert csak érdekli, mi van a két barátja között, vagy azért, hogy aztán megregulázza a szőkét. Megfigyeltem a testtartását. Előre dőlt, nyíltan a szemembe nézett, s sötétbarna íriszeiben leplezetlenül meglátszott a féltés. Ráébredtem, hogy Alfonz és ő mindigis úgy vigyáztak rám, mintha a bátyáim lettek volna. Ezért sem tudok fellángolni. Hiszen a szőke férfi olyan nekem, mintha a testvérem lenne.

- Mióta szeret engem így?

- Régóta. - válaszolt, de elhúzódott tőlem. Nekidőlt a támlának és kibámult az ablakon. - Miután megtalált, szörnyen meg akart védeni. Agresszíven viselkedett a srácokkal, senkit sem engedett a közeledbe. - mesélt. - Ahogy látom, nem emlékszel rá. - és valóban nem emlékeztem, úgyhogy megráztam a fejem. - Hónapokig csak a házban voltál, Alfonz keveset mozdult ki miattad, ezért levelet írt nekem legtöbbször, amit aztán a nagyapja dobott be a ládánkba. Még én sem jöhettem ide, hiszen mindentől rettegtél. Amikor először találkoztunk, még nem igazán térhettél vissza a valóságba, mert síró görcsöt kaptál.

- Kicsit sem rémlik.

- Az egy borzalmas időszak volt. Alfonz olyanokat írt, hogy magamban mindig azt kérdeztem, miért nem bíznak téged értő emberre. Pszichológusra, vagy pszichiáterre. - mondta ki a szavakat kicsi nyelvbotlással. Aprót mosolyogtam, de nagyon vártam, hogy folytassa. - De igazából az első találkozónkon értettem meg, hogy miért. Alfonz úgy tekintett rád, mint egy szárnyát tört madárra. Eltökélte, hogy meggyógyít és szabadon enged. Időközben azonban rájött, hogy te nem fogsz egyhamar meggyógyulni és még beléd is szeretett.

- Ez mikor volt?

- Nekem már úgy mutatott be, mint titkos szerelmét.

- Az majdnem hat éve volt! - kiáltottam fel. El sem akartam hinni, hogy ez a lobbanékony fickó olyan régóta szerelmes volt belém. Vili csak bólintott, de nem nézett rám. Szomorúnak látszott.

- Igen, Emili, Alfonz évek óta szerelmes beléd. - mondta ki csendesen. El sem bírtam képzelni, olyan hosszú időt, amit ilyen érzelmekkel töltött a szőke férfi. Főleg úgy nem, hogy ő olyan heves természet. - Azon gondolkodsz, hogyan birkózott meg vele? - pillantott rám a szeme sarkából Vili, de a feje mozdulatlan maradt. Nem értettem, miért nem fordítja felém az arcát. Bólintottam válaszul. - Nehézkesen. A lovazást választotta nyugtatónak. Aztán talán megszokta, nem tudom. Mióta felbontottuk az eljegyzésünk Kármennel, nem beszélt nekem túl sokat az érzelmeiről. Egy-egy ivós napon kibukott belőle a szó, de ennyi. - magyarázta. Megértettem, miért fordult el tőlem. Keménynek akart tűnni, hogy ne látszódjanak az érzelmei. Ettől azonban csak még erőteljesebben küzdötték magukat a felszínre. Nem akartam tudomást venni a gyengeségéről, így pánikszerűen pucolni kezdtem a krumplikat.

Kis időt hagyott magának, s nekem is. Némán bámult ki a délelőtti tájra, már amit az ablakból látni lehetett belőle. Igyekeztem nem tudomást venni a jelenlétéből és gondtalanul főzni, de ez persze nem bizonyult egyszerű dolognak. Mindig megakadt rajta a szemem. Határozottan szomorkásnak tűnt. Nem bánatosnak, de volt valami szomorú a tekintetében. Érdekelt, mi miatt, mégsem mertem megkérdezni. Féltem a választól. Összezavarodtak a dolgok körülöttem és még arra a megállapításra is eljutottam, hogy a szerelem egy átkos csapda, amibe ha beleesik az ember, nagyon nehezen mászik ki belőle. Reméltem, hogy Alfonznak sikerül, s azt is, hogy én nem esek bele.

- Nem válaszoltál a kérdésemre. - szólalt meg Vili. Megijesztett, mert akkor már épp megszoktam a jelenlétét, főztem és még a gondolataimban is elmerültem, ahonnan a hangja kiszakított. Végre rám nézett, bár kicsit még szigorított a vonásain. - Nem mondtad el, hogy mit csinált Alfonz.

- Azt hiszem, nem szeretném elmondani. - mondtam félénken. A szőke kiadta magát nekem és én nem adhattam tovább, amit tőle kaptam. Legalábbis így éreztem. Vili felállt a székről.

- Ezek szerint nem sértette meg a szabályaidat.

- Nem.

- És csak azért volt rémes, mert szeretnivaló volt?

- Nem. Egyetlen percet sem tudtam aludni, annyira nyugtalan voltam, de még mozogni sem akartam, hogy legalább ő tudjon. - feleltem. Szigorú voltam én is, pedig nem akartam. Egyszerűen csak átvettem a sötéthajú stílusát és azt adtam vissza neki.

- Nem aludt. Időnként benéztem, mert tartottam tőle, hogy szükség lehet rám. Mindig az ajtó felé fordult. Éberebb volt nálad. - közölte, aztán bezárkózott a műhelyébe.

Ebédelni sem akart jönni, holott az egyik kedvencét főztem. Alfonz ellenben lelkesen falta az ételt. Miután jól laktunk, úgy mesélt az aznapi cselekedeteiről, mint egy kisgyerek arról, mi történt vele a játszótéren. Igazán aranyos volt.

Egyenlőtlen viszonyok

Mikor a Nap kibukkant a házak között, nagyon, végtelenül lassan a hátamra fordultam. Félénken Alfonzra néztem. A szemei már nyitva voltak, s a napsugarak kiemelték, milyen különleges színűek. Belül egészen sötét barna, de ahogy kifelé haladunk a sugár mentén, egyre zöldebb lesz. Fantasztikusan néz ki. Rég szerettem volna közelről megcsodálni, de sosem mertem a szőkeséghez ennyire közel merészkedni. Nem miatta, magam miatt. Egy egymás mellett töltött éjszaka után viszont bele mertem nézni a szemeibe. A látvány önmagáért beszélt.
- Hogy aludtál? - kérdezte meg rekedten. Elvörösödhettem, mert éreztem, hogy nagyon melegem lett.
- Sehogy. - válaszoltam, de csak később esett le, hogy nem akartam a képébe nyomni ilyen egyszerűen az igazságot. Zavartan kuncogott, aztán felkönyökölt. Mivel már nem volt velem egy szinten, szinte fölém magasodott, elhúzódtam tőle. Akkor vettem észre, hogy pólóban és alsónadrágban van. A fejemre húztam a takaróm. Nem akartam látni a testét.
- Én sem aludtam, de nagyon jó éjszakám volt. - mondta. Kilestem a takaróm alól. Elképedtem. Alfonz úgy mosolygott, mint egy kisgyerek, amellyel valami nagyon jó dolog történt. Kérés nélkül kiszállt ezután az ágyamból és kiment a szobámból. Hosszan néztem utána, mégsem jöttem rá, miért örült annyira, hogy mellettem megfagyhatott az éjjel. Ennek ellenére hálás voltam Alfonznak, hogy ennyivel beérte.

És reméltem, hogy többször nem kell megismételnünk ezt az estét.

Kínzó könyörület

Magyarázatot kellett keresnem a viselkedésemre. Nem csak a fiúk számára, de magammal is meg kellett értetnem, mi volt ez a másfél, majdnem két hónap. Nem állítanám, hogy bármit kitaláltam, de a hosszan tartó zokogás végre meghozta a nyugalmat a számomra. Azt, amit már rég nem éreztem. De viszonylagos és álságos volt. Gyerekként voltam utoljára igazán nyugodalmas. Akkor nem féltem a sötétben, nem féltem a férfiaktól, s attól, hogy valaki újra bántani fog. Jól tudtam, hogy békém hazugság, s talán sosem lesz valódi. Fájt ezzel szembesítenem magam. Ám legalább egy alapszintre sikerült lenyugodnom. Úgy gondoltam, másnap már képes leszek Emíliaként viselkedni két barátommal.

Éjjel valamelyikük felkereste a szobámat. Lopózott, mintha titokban járna nálam. Először nem is tudtam, hogy közülük valamelyik, mígnem megszólalt halkan és arra kért, hogy ne féljek. Alfonz volt. Lekuporodott az ágyam mellé és bocsánatot kért a viselkedéséért. Felé fordultam és én is így tettem. Kettőnk közül nekem illett volna ezt megtennem, mégis ő kuncsorgott. Utáltam magam, amiért ennyire szerettek. Könnyeket csalt a szemembe, így elfordultam tőle. Bátorságot vett magához és bebújt mögém.

- Fogadj el engem. Még mindig ezt szeretném. Még jobban is, mint akkor. - suttogta. Éreztem, mennyire vágyja ezt, a hangjából kihallatszott. Újra az a könyörgő hang volt, csak most suttogássá finomítva. Dermedten vártam a folytatást, de Alfonz csak átkarolt. Nem ért hozzám, úgy tartotta előttem a karját, hogy árkádot képzett felettem. Fáztam ebben a helyzetben. - Kérlek... Dolgoztam a féltékenységemen és az indulataimon. Nem akartam goromba lenni veled. Mindennél jobban szeretlek téged. - folytatta a beszédet. Immár nem suttogott. - Engedd, hogy így maradjunk. Csak egy esélyt kérek. Egyetlen egyet. - kérlelt. Nem tudhatta, mit gondoltam, mit éreztem, hiszen háttal voltam neki. Meghatottak a szavai és potyogtak a könnyeim. Még ezekben a percekben is a játékszabályaim szerint akart játszani, holott azzal áthágta őket, hogy befeküdt hozzám az ágyamba. Nem takarózott be, a plédet kettőnk közt hagyta, hogy némi biztonságérzetem legyen és karját is úgy tartotta, hogy ha el kell menekülnöm, könnyedén ellökhessem és megtehessem. Szívfacsaró volt, mennyire akarta, hogy megengedjem, hogy ott maradjon. - Kérhetsz tőlem bármit, én csak azt kérem tőled, hogy próbálj engem elfogadni. - esdekelt. Levegő után kaptam, s ettől felszipogtam. - Ne sírj. Nem kell félned, esküszöm, nem bántalak, Mili. - mondta. A szavai a szívéből szóltak. - Megvédelek, bármitől. Ha azt szeretnéd, magamtól, ha megmondod, hogyan, mástól is. - bizonygatta. Minden egyes másodperccel jobban fájt a kérlelése. Az alázat magasfokát tanulta meg miattam. Térdelt már előttem, könyörgött már nekem. Aki ennyire képes meghajolni egy másik ember előtt, az bizonyosan imádja azt. De az ember gyarló, s bánthatja azt, aki kinyújtja neki a szívét. Rettegtem, hogy csak fájdalmat fogok tudni adni Alfonznak, amiért meggyűlöl majd. Rettegtem tőle, hogy bántom a szívét, amelyet ilyen őszintén és odaadóan tárt ki számomra. - Itt maradhatok? - kérdezte meg végül. Zokogtam, olyan katarzist okozott bennem. - Bocsáss meg. Kérlek szépen, ne haragudj rám, amiért nem tudok még visszafogottabb és türelmesebb lenni. - kért komolyan. - Borzasztóan szeretlek, Mili. - vallotta be már majdhogy megtörve. A gerinc hajlékony, de amikor túlságosan meg kell hajlítani, eltörheti az ember a túlzott akarattal, s én ettől féltettem Alfonzt. Bármennyi ellenérzés volt bennem, belekapaszkodtam a kezébe, hogy ezzel jelezzem neki, maradhat. - Köszönöm. - suttogta hálásan.

Nem tudom, mennyit aludt. Én egy szemhunyásnyit sem. Csak feküdtem ölelő karjában, azt átfogva, s őrlődtem. Ha elfogadnám őt, minden éjjel velem lenne, így ölelne, ... Talán csillapodna a félelmem és minden más ellenérzetem. Talán. De nem tudhattam biztosra.

Mire képes a nő, ha nem akar valamit

Döntésem véglegesnek tűnt. Vilit meglepte, Teodor csak szomorú pillantással jelezte, hogy elfogadja az akaratomat. Meghajolt előttem, mire a környező emberek még látványosabban megbámulták triónkat, aztán kihúzta magát, biccentett a barátomnak, s elment a dolgára.

Egész úton nem szóltunk egymáshoz Vilivel. Ő akart, de amint észrevettem, egy pillantással belé fojtottam a szót. Nem akartam beszélgetni vele. Utólag jöttem csak rá, hogy választanom kellett közöttük ahhoz, hogy békében lehessek újra és valahol fájt eldönteni, hogy az új reményt kiűzöm az életemből. Még akkor is, ha én magam is erre készültem, csupán az erőm nem volt meg hozzá.

Csatatérről csatatérre vándoroltam. Otthon Vili átnyújtotta a festményt Alfonznak, aki tajtékzott a dühtől. Mivel nekem addigra már bőven betelt a pohár, kifakadtam és kiabáltam vele. Nem voltak hozzászokva ahhoz, hogy én ily' módon kieresztem a hangom, így azonnal birkákká változtak lelkiekben és egymástól várták a magyarázatot a változékonyságomra. Fáradt voltam csak.

Korábban mentem lefeküdni. Nem is érdekelt, mit ettek aznap. Azzal nyugtattam a bűntudatomat, hogy a hűtőben fellelhettek némi ételt. Szinte azonnal elnyomott az álom, így arra sem ébredtem fel, amikor tíz előtt Vili megjelent a szobámban. Reggel mondta.

A napok ugyanúgy teltek, mint mindig, azzal a különbséggel, hogy nem jártam ki a tisztásra. Mindig elhívtam magammal Vilit, amikor a városba kellett mennem, s inkább otthon maradtam, ha ő nem ért rá. Alfonz gáláns férfiként viseltetett velem. A képet azt hittem, miszlikbe aprította, ám amikor a szobáját takarítottam, megtaláltam a levetett ruhái közt. Újra megnéztem. Teodor szemével a szőkeség veszélyes volt rám, én viszont hittem benne, hogy soha-soha nem lesz képes ártani nekem.

Na jó, nem mondtam igazat... Nem teltek úgy a napok, mint korábban. Üresek lettek, amit azzal próbáltam eltakarni magam elől, hogy hihetetlen mennyiségű munkát vállaltam. A szokásos főzés, mosás, takarítás, teregetés, hajtogatás, vasalás, mosogatás, törölgetés és hímzés mellé bevettem a varrást is, így amikor szabadidőm keletkezett volna, inget, nadrágot, szoknyákat, blúzokat varrtam. Az első pár darabot elrontottam, ám rendíthetetlenül hajtottam magam. Valójában nem akartam Teodorra gondolni, nem akartam, hogy Alfonznak legyen alkalma foglalkozni velem, s Vili kérdéseivel sem akartam szembesülni. Minden este hulla fáradtan omlottam az ágyamba, s további egy hét után elértem, hogy kikapcsoljon az agyam. Szó szerint, ugyanis poharak csúsztak ki a kezemből, tányérok széleit pattintottam le, a ruhámhoz hímeztem egy teljes párnahuzatot, végül lelöktem az asztalról a varrógépet, amikor rádőltem aludni. A fiúk ezt már nem tűrhették tovább, szigorúan rám parancsoltak és ellenőriztek is gyakran.

Az idő felmelegedett, a tavasz ontotta a színeit, illatait és hangulatait. S velem másodjára is megtörtént az a kínos érzés. Az, amikor úgy éreztem, bepisiltem. Remegő kézzel mostam le a vért. Nem tudtam, sírjak vagy nevessek-e. Újra beindult a testem, újból nő lettem. Hat éve állt minden folyamat, minek normális esetben folynia kellett volna az idővel. Új volt. Újra új. Legszívesebben megkértem volna Istent, ne játsszon velem, de nem volt merszem hozzá. Tudtam, hogy ez nem játék, terve van velem. Tudtam, hogy mivel újra termékenységemről adott hírt, a házasság felé hajt engem. És rettegni kezdtem. Magamtól? Tőle? A testemtől? A változásoktól? A házasságtól? Nem tudnám egyértelműen megállapítani, mitől. Mindtől féltem. Iszonyodtam a gondolattól, hogy férfi érjen hozzám. Soha többé! Nem, az nem lehet, hogy engem érintsen akár egy is!

Ennek megfelelően viselkedtem. Undok voltam mindkét fiúval, egész nap morogtam és minden pillantásom olyan volt, mint egy elhajított kés. Alfonzban fellángolt a tűz és gúnyolódott velem. Harapós sündisznónak nevezett, amiért én azzal büntettem, hogy kitiltottam a konyhából és Vilinek sem engedtem, hogy enni adjon neki. Egész nap a konyhaasztalnál ültem és strázsáltam. Nevetségesen viselkedtem, amit estére az éhes szőke megelégelt. Nem tartóztatta vissza erejét, félreállított a hűtőtől. Felemelt a földről! De mintha kispárna lettem volna, amelyet arrébb kellett tennie a díványon, hogy kényelmesen elférjen. Teljesen leblokkoltam tőle. Már melegítette magának az ételt, amikor visszakerültem korábbi állapotomba és a merőkanállal igyekeztem kiűzni a birodalmamból. Kivette a kezemből, a mosogatóba dobta, majd rám mordult, mint egy medve, amely figyelmezteti a pökhendi kis farkast, hogy most már nagyon dühbe gurul, ha nem hagyja békén. Talán még vicsorogtam is mérgemben, de Alfonz nagyon igyekezett magában tartani az indulatait. Aztán csak kihúztam nála a gyufát.

- Most nagyon gyorsan hagyd el a konyhát, Mili, mert ha én felállok az asztaltól, kő kövön nem marad! - figyelmeztetett villogó szemekkel, fojtott hangon. Vili beszaladt hozzánk, s vállalta a bokszzsák szerepét. Visszafogta a szőke férfit, mire az felpattant és hasba öklözte. - Hagyjatok enni! - dörögte Alfonz. Annyira megijedtem, hogy a szobámba menekültem.

Percekkel később kopogtattak rajta. Azt mondtam, nem jöhet be, így Vili a falapon keresztül közölte velem, hogy nem értenek engem, furcsán viselkedek, és ők hiába nagyon elnézőek és hiába szeretnek nagyon, másfél hónap után kezd elfogyni a türelmük. Arra kért, térjek észhez. Nem fenyegetőzött, nem próbált érvekkel meggyőzni a jobb belátásra térés érdekében, csupán elmondta a tényeket. Azt hittem, elment, így sírni kezdtem.

- Meghallgatlak, ha el akarod mondani. - szólalt meg.

- Sajnálom. Én nagyon sajnálom. - zokogtam. Akkor döbbentem rá, milyen rémesen viselkedtem.

- Szeretünk, Emili. - mondta Vili, s azt hiszem, akkor hagyott ott. A magányomban.

A magányban, amely egyre kevésbé volt megnyugtató a számomra.

Két tűz között

Hajnalban elegem lett a nyomoromból, a kérdésekből, a kreált válaszokból, a kétségekből, a félelemből. Felkeltem, megmosakodtam, felöltöztem, majd megreggeliztem. Alfonz szinte ugyanolyan nyúzott volt, mint én magam, de igyekeztem nem sokat vizsgálgatni őt, nehogy félreértsen. Arra jutottam a vívódás alatt, hogy kézenfekvő lenne hozzámennem, hiszen látott a legrémesebb időszakomban is, hat éve rendületlenül kitart mellettem, szeret engem és tudom, hogy hercegnőként hordozna a tenyerén, de nem akarok ilyen elhamarkodott döntésbe futni.

Zavarban volt. Úgy ült asztalhoz, mint egy úriember, peckesen kihúzta magát, néha lopva engem nézett, de hiába volt karakteres a mozgása, a torkán nem sokat bírt legyűrni. Észrevettem, hogy amikor találkozott a tekintetünk, elpirult egy nagyon kicsit és mozgott a szája utána. Talán mondani akart valamit, mégis visszafogta magát valamiért.

Mivel elég nehézkes volt ilyen állapotokban a házban lenni, összeszedtem a kis dolgaimat és kimentem a tisztásra. Nem is lepődtem meg, hogy Teodort ott találtam. Eszembe jutott a döntésem, miszerint nem találkozom vele többet, így már fordultam is vissza, ám a srác éktelen röhögésben tört fel, amit nem hagyhattam annyiban. Biztos voltam benne, hogy rajtam nevet, s amellett, hogy rosszul esett, még mérges is lettem miatta. Jól kiosztottam üdvözlésképpen, amit szelíd mosollyal tűrt, majd fejet hajtott nekem és bocsánatot kért. Morcosan leültem egy kidőlt fa törzsére, előszedtem a hímző felszerelésem és dacos képpel elkezdtem kivarrni a soron következő virágot. Teodor kíváncsian leskelt, majd aztán elterült a füvön. Pont úgy festett, mint azon a végzetes napon, csak most nem lehunyva tartotta a szemét, hanem a felhős égre szegte. A szája apró mosolyt rejtett, a haja egybevegyült a fűszálakkal, a teste nyugodt pózt vett fel. Arra gondoltam, milyen jó lehet Teodornak lenni, békésen, vidáman és boldogan élni. Leeresztettem a kezem és csak figyeltem őt. Nem is vett tudomást rólam, kikapcsolhatott számára a világ. Irigyeltem. Nem bírtam tovább dacolni és kézimunkázni, mindent elpakoltam. Menni szándékoztam, de Teodor felült és egyetlen kérdéssel megint beletalált a dolgok közepébe.

- Akarsz róla beszélni? - kérdezte. Visszahuppantam a törzsre és pityeregni kezdtem, de sűrűn ráztam a fejem. Felkelt és anélkül, hogy törődött volna a rettegésemmel, leült mellém. Megszeppentem, de ezt úgy hidalta át, hogy zsebkendővel kínált. Azt akartam, hogy velem legyen, de a félelmem arra ösztökélt, hogy elűzzem. Összehúztam magam, a kezem azonban elvette a kínált tárgyat. - Itt felengedhetsz. Képzeld azt, hogy én egy fának a szelleme vagyok. Egy olyan lény, amelyet mindig itt találtál, mikor ide jöttél, csak most elevenedett meg előtted. - ajánlotta kedvesen.

- Annyira hülye vagy. - korholtam. Vagy ez dicséret volt a részemről? Magam sem tudom. Teodor azonban csak nevetett rajta.

Szerencsére nem ragaszkodott hozzá, hogy megosszam vele a bánatomat. Felajánlotta, hogy ő szívesen lesz "érzelmeim bölcsője", ahogy ő fogalmazott, de visszautasítottam. Megint javarészt ő beszélt, s amikor Vili öles léptekkel közeledett felénk, hirtelen leesett, hogy ott hagytam őket, éhen és minden magyarázat nélkül. Felpattantam a fatörzsről és elébe léptem.

- Sajnálom, hogy...!

- Nem azért jöttem. - vágott közbe csendesen, de arca szigortól kemény volt, ahogy végignézett a fényben már-már szőkének látszó ifjún. Mintha csak jeleztek volna nekik, egyszerre egymás elé álltak. Már Teodor sem tűnt annak a szelíd nyúlnak, amelynek az előbbi percben. Olyan volt, mint egy magabiztos ragadozó, amelyben nincs semmilyen rossz szándék, még vegetáriánusságát is bevallja, ha Vili nem akar enyhülni. Fura volt a látvány. - Seransz Viliem vagyok. - mutatkozott be keményen barátom, s jobbját nyújtotta az idegennek. Nekem, azt hittem, mindig idegen marad a zöldszemű srác.

- Montogen Teodor a nevem, örvendek. - mosolyodott el, ahogy ő is bemutatkozott és kezet fogott Vilivel. De az nem enyhült meg, még durvábbak lettek a pillantásai, szinte metszőek.

- Emília elmondta, hogy nemrég költöztél a városunkba. Honnan? És miért?

- Darensziából érkeztem, de szülőhonom Valéria. - válaszolt nyugodtan. A város nevének hallatán megállt bennem az ütő.

- Valéria? - bukott ki Viliből. - Ismered talán Emíliát korábbról?

- Nem.

- Tényleg nem?

- Tényleg nem.

- És miért költöztél Montogenbe? - kérdezősködött tovább Vili. Még mindig leforrázva néztem Teodort. Ha említette volna korábban, hogy ugyanabban a városban született, ahol én, lett volna egy nagyon nyomós okom arra, hogy valóban soha többet ne találkozzam vele. Ám ez csak most derült ki. Most, amikor már túlságosan kötődtem hozzá.

- Itt dolgozom. Egyszerűbb volt a városba költözni, mint folyton utazni. - válaszolt fesztelenül. Vilin nem láttam, hogy megnyugodott volna, de nem vallott rá ez a viselkedés.

- Hazamegyek. - jelentettem be. - Még nem is főztem nektek! - tettem hozzá sietősen.

- Elkísérsz a város széléig? - kérdezte Teodort aki, aki ettől meglepődött, mégis rábólintott.

Érdekes volt a szituáció. Beszélgettek, én meg vagy őket figyeltem, vagy elbújtam a valóságtól a saját kis világomban. Jól megértették egymást az átlagos dolgokban, de azt hamar észrevettem, hogy Vilinek nem tetszik a másik könnyelműnek látszó, művész élete. Furcsa keresztkérdéseket tett fel ezügyben Teodornak, akit cseppet sem bosszantott, hogy be akarják bizonyítani, a művészet nem olyan iparág, ami által jól élhet az ember, maximum a lelki és szépérzéki szükségleteit élheti ki.

- Nem nyomorgok. Ugyan elsősorban művész vagyok, nem csak a munkáimból élek. - jelentette ki büszkén. - Hamarosan kezdődik is az előadásom, így most búcsúzom. - folytatta. - Szőke barátotoknak készítettem valamit. - azzal egy tekercset húzott elő a táskájából. - Megihletett. - magyarázta kurtán, mégis őszintén és boldogan. Átnyújtotta Vilinek, aki rögtön szétnyitotta. A festmény Alfonzt ábrázolta a fekete paripán, amely felágaskodott. Szeme magabiztos és dühös szikrákat szórt valakire, aki nem szerepelt a képen, ám nem törődött azzal, hogy a lova kis híján eltapossa az előtte összekuporodott lányt. A kép alján szerepelt a festmény címe is: "A szőke herceg".

- Merész. - vetette oda Vili még számomra is ellenszenves modorban. - Alfonz nem lesz elragadtatva. S ha már találkoztál vele, tudhatod, hogy ő nem olyan jámbor típus, mint én.

- Ezért a kép. Ha van egy kis esze, megérti, hogy az indulatai ártanak egy olyan törékeny léleknek, mint Emília.

- Semmit sem tudsz rólunk, úgyhogy ne ítélkezz! - figyelmeztette Teodort a férfi. Nem álltam köztük, de közel sem hozzájuk. Nem akartam szétválasztani őket. Féltem valamitől, ugyanakkor kíváncsi is voltam, mit kezd egymással két egyébként nyugodt ember.

- Tudni valóban nem sokat tudok, hiszen Emília nem beszél az életéről. Nem beszél róla, hogyan él, honnan származik, milyen emlékei vannak. Érzésekről mesél, vagy csak hallgat engem. Vagy sír. - emelte ki megszigorodó hangon. Elvörösödtem és hátráltam két lépést tőlük. Vili visszaigazolást várt tőlem, úgy nézett rám, mint aki nem hisz a fülének, de aztán valószínűleg igazolást nyert az ifjú állítása, ezért újra rászegezte sötét pillantását. - Mind a ketten úgy kezeltek, mintha bántani szándékoznám őt, de biztosíthatlak róla, hogy erről szó sincs. Tudom, hogy a szavaimnak nem adsz hitelt, így munkásságomról és jellememről bizonyságot kérhetsz a városházán, a templomban, az iskolákban, a kórházban és az orvosi rendelőkben. Nincs szükségem további magyarázatok adására, sem másra. Csupán kérnék tőled valamit. Ne kezelj az ellenségedként. Én látok valamit Emília szemében, ami miatt óvjátok tőlem is.

- Felejtsd el őt! - vágta oda neki higgadtan Vili. - Ez a talaj mindünk számára mocsaras, s a legjobban Emilinek okozunk fájdalmat, amikor megpróbálunk hősködni.

- Hagyjátok abba! - kiabáltam. Elegem lett. Mindhárman csak kakaskodnak felettem, holott én nem voltam a legszebb tyúk a baromfiudvaron. - Ne beszéljetek úgy rólam, mint egy törékeny virágszálról, amit csak óvni akartok! Nem kell ez a cécó! - patáliáztam. - Ha valakin a nyugalmad akarod gyakorolni, szállj rá Alfonzra! - intéztem szavaimat Vilinek. - Neked meg már megmondtam, hogy maradj tőlem távol! Még mindig nem akarok barátkozni veled! - nyomtam Teodor képébe a szavaimat, azzal megpróbáltam elszaladni.

Utánam kapott. Teljesen ösztönösen ragadott meg és rántott vissza, hogy aztán a lendülettel maga felé fordítson. Elállt a lélegzetem, a szemem sarkából láttam, ahogy Vili máris ugrik, hogy megmentsen, majd újra Teodorra pillantottam és ő felfogta, hogy mit tett. Mégsem eresztett el. Nyomatékosan bebiztosította a fogását, amely nem volt kemény, de még csak szoros sem, csupán magabiztosságáról és tiszta szándékáról beszélt. Ezután kapott el a pánik. Kirántottam magam az ujjai közül és hátrafelé szédültem. Nem hagytak elesni, amint a föld felé közelgett a testem, az ellenfelekből azonnal társakká lettek és együttes erővel kaptak el, s állítottak talpra. Mindez viszont olyan gyorsan történt, hogy mire felfogtam, már űr volt a lelkemben. Nem volt időm megrémülni, menekülni, visszakozni, pánikba esni. Nem volt időm másra, csak érzékelni azt az erőt, amely képes megtartani a saját mocsaram felett és visszarántani onnan. Dermedten álltunk mindhárman, ők néztek engem, én őket. Lúdbőrözött a hátam és a tarkómon is ágaskodtak a szálak. Fáztam, s tudható volt, hogy nem a borús idő tehet róla.

- Rendben vagy? - kockáztatta meg óvatosan Vili. Hallgattam. Nem akartam büntetni a némaságommal, eszemben sem volt kétségek közé ejteni, mégis túl sokáig formálgattam a szavakat ahhoz, hogy megtörténjen. - Emili...

- Már nem fél annyira. - szólalt meg Teodor. A hangsúlya elárulta, hogy maga is meglepődött.

Vártak még mindig arra, hogy megszólaljak. A gondolatok kifutottak a fejemből. A zűr bennem minden nappal nőtt, mióta találkoztunk ezzel a fickóval. De abban a percben nem éreztem semmit.

- Nem akarok többet találkozni veled. - szólaltam meg.

Vívódás

Nem bírtam aludni. Csak hevertem a takaró alatt és bámultam a semmibe. Alfonz vallomása és kérése annyira letaglózott, hogy még sírni sem tudtam tőle.

Hogy fogadhatnám el, mikor ha csak hozzám ér, kitör a frász rajtam, sírógörcsöt kapok, nyomorult áldozatnak érzem magam, és nem érzek iránta olyan lobogó érzéseket, amelyek felülkerekedhetnének a félelmeimen és a gátlásaimon? Azt mondta, feleségül venne. Még ezt is felajánlotta, holott ő nagy nőcsábász hírében áll. Nem is értem, mi ütött belé. Annyi nő mondana neki boldogan igent. Miért pont engem kért meg?

Fogadj el engem

Hajnalodott, mire teljesen lecsillapodtam. A folyamatot az is nehezítette, hogy Vili néha dührohamot kapott, s leosztott egyet szőke barátjának. Szokatlan volt őt igazán dühösnek látni, azt meg aztán főleg, hogy megüti legjobb barátját. A mindig higgadt gondolkodású, csigavérű Viliem azon az éjjelen nagyon indulatos volt, s a mindig forrófejű, lobbanékony természetű Alfonz úgy tűrte a kirohanásait, mint egy bűnbánó gyerek az apja szidalmait. Persze azt is megtudtam időközben, hogy a zaklatóm ő volt, Alfonz. Amikor ez kiderült, Vili utoljára rontott rá, de már nem ütötte meg. Talán úgy vélte, a szőke eleget kapott. Végül arra kérte őt a fiatalabb férfi, hogy hagyjon magunkra. Mondanom sem kell, Vili ezek után nem akart eleget tenni a kérésének.

- Ha még egyszer ilyet csinálsz... - fenyegette morogva Alfonzt, aki erre csak bólogatott, mint egy okos kutyus. Igazán szánni való látvány volt. Vili akart még beszélni velem, láttam rajta, amint visszanézett, ám nem maradt bent, egyetlen szó nélkül visszavonult.

Alfonz ezzel szemben megelevenedett. Felkapcsolta az éjjeli szekrényemen álló kislámpát, majd a nagyot leoltotta. Igazán félelmetes volt, főleg, hogy járkálni kezdett, mígnem egy hirtelen mozdulattal letérdelt az ágyam mellé és úgy összefonta az ujjait, mintha imádkozáshoz készülne, ellenben rám nézett.

- Könyörgök neked, bocsáss meg. Meggondolatlan voltam és hiába próbáltam ezt normálisan végiggondolni, egyszerűen nem ment. Ezt már nem tudom normálisan végiggondolni, mert már magam sem vagyok normális, azt hiszem. - kezdte. A hangjában volt valami, amit addig nem hallottam, a beszéde gyors volt. Csak meredtem rá, de nem felejtettem el felhúzni a nyakamig a takarómat. Olyan furcsán nézett rám. - Minden nap egyre nehezebb volt, mióta itt vagy, de apránként megszoktam a szabályaidat. Megszoktam azt is, hogy minden nap nehezebb lesz veled, önhibádon kívül persze. - folytatta. Felhúztam a lábaimat, ahogy egyre közelebb került mondandója lényegéhez. - Azért jöttem, hogy megkérjelek, fogadj el engem. - mondta ki tisztán. Elsőre nem is értettem, annyira megdöbbentem. Nem akartam érteni. - Megőrjít a féltékenység. Begolyózom tőle, Mili. Amíg csak a nagyapám élt velünk, nem volt kire féltékenynek lennem. Itt voltál nekem, mégsem voltál sosem egyetlen pillanatra sem az enyém, de legalább beleringathattam magam ebbe az átkozott illúzióba. - lendült bele a folytatásba. Esdeklő volt, valóban könyörgött nekem, s ez jobban megijesztett, mintha követelte volna, hogy ne féljek tőle. Hirtelen kiemelkedtem minden földi síkból, s úgy éreztem, istennőként kérlel engem. Rémisztő volt, hiszen tudtam, hogy én még angyal sem lehetek, mert már évekkel ezelőtt bemocskoltak. - Aztán a nagypapa meghalt, Viliék felbontották az eljegyzésüket és ideköltözött. A saját barátomat képes lettem volna megölni néha, annyira elképzelhetetlenül féltékeny voltam rá, mikor ő itt lehetett veled, nekem meg a rohadt lovagoltatással kellett foglalkoznom. Aztán persze idővel helyre pofozta az eszem, de... De, Mili... mióta ez a Teodor-gyerek körülötted legyeskedik, égek a vágytól, hogy agyonüssem. Tudom, hogy rémisztő vagyok, de sosem bántanálak téged. - osztotta meg velem. Magam is tisztában voltam vele, hogy ahhoz valami igazán szörnyű dolgot kell tennem, hogy ellenem forduljon. Talán ilyesmi nem is lehetséges, hiszen Alfonz hat éve rendületlenül kitartott mellettem. - Szeretlek. - mondta ki végre. Azt reméltem, a szó elsiklik a fülem mellett, de ha így is lett, a testembe máshol áramlott be. Szétzilálta újra az épp csak visszanyert nyugalmam és lendületesen az ajtóra mutattam.

- Kifelé! - utasítottam.

- Tudom...! - kezdte hevesen, s még fel is pattant, de visszafogta magát. Láttam, micsoda erőfeszítéseket tesz, hogy fékezze magát. Visszatérdelt és újra összekulcsolta a kezeit. - Fogadj el engem. - könyörgött. - Évek óta vágyom rá, mindent meg is teszek érte, kérlek szépen, legalább gondolkodj rajta. - kérlelt tovább. Homlokát ráhajtotta összefont ujjaira. - Fogadj el engem. Fogadj el a párodnak, a kedvesednek, vagy... vagy ha az számodra megnyugtatóbb, a férjednek.

- Menj ki a szobámból, Alfonz! - kértem, de ez az egy mondat is iszonyú nehezemre esett, a torkom elszorult, a könnyeim potyogtak, a nyelvem meg alig akart mozdulni. A szőke ifjú még utoljára rám nézett, aztán jobbnak látta megtenni, amit kértem tőle.

Kísért a múlt

És az életem berobbant. Minden boldog pillanat, ijesztő gondolat, kényes kötelesség porrá égett abban a percben. Vergődtem, a férfi már nem fogott le. Nem tudom, mit csinált, elveszítettem a kapcsolatomat a külvilágommal. Belezuhantam a szakadékomba, ahol minden odalökött érzelem úgy várt, mint megvadult vadak. Rám támadtak, marcangoltak, téptek és kínoztak. Vergődtem, szuszogtam, zokogtam, de csak nem akartak megnyugodni.

Láttam az ablakon beleső Holdat, s a milliónyi csillagot körülötte. A nappali kísértetiesen festett ebben a holdvilágos fényben, de az asztalon álló gyertya meleg sugarai barátságossá tették azt a kört, amiben hárman ültünk a testvéreimmel. A húgom és az öcsém kérlelt, hogy meséljek nekik egy rémtörténetet. Minden olyan kísértetiesen nyugodt volt, s én éreztem, hogy túl nagy a csend. A megérzéseim sosem hagytak cserben, így arra kértem őket, inkább menjünk aludni. Az áramellátás valamiért megszűnt a házban, anyáék pedig késtek. Talán túl jól érezték magukat a bálban, ahova három kisgyereket nem vihettek magukkal. Szerencsére a testvéreim hallgattak rám, így mindhárman bebújtunk a szüleink ágyába, hogy ha már ők nincsenek velünk, legalább az illatuk érezzük. Édesanyámnak mindig virágillata volt, apámnak pedig édeskés parfümje még este is ontotta magából az illatot. Én aludtam az egyik szélén, a húgom a másikon, s két oldalról öleltük körbe az öcsénket. Tizenhat éves voltam, a testvéreim pedig tíz és hét. Aztán besüppedt mellettem az ágy és egy idegen férfi fogott meg. Sikítoztunk, mind a hárman menekülni akartunk, küzdöttünk, ahogy csak erőnk engedte, de az vajmi kevés volt. Sikerült kiszabadulnom és rögtön a konyhához rohantam, ahol megnyomtam a vészcsengőt, amit csak tűz esetén szabadott használni. Nem jutott jobb az eszembe. Úgy gondoltam, talán tudok annyi időt nyerni, hogy a tűzoltók elinduljanak, de tévedtem. Kést ragadtam a mosogatóból és csaptam egyet a támadóm felé, az azonban kiütötte a kezemből, majd egy akkora pofonnal jutalmazta leleményességemet, hogy nekiszédültem a szekrénynek és majdnem elájultam. Az egész ház szirénázott, s ahogy lehajolt értem az egyik férfi, a holdfényben megláttam az arcát. Azt hittem, szögletes, durva arca lesz, de nem. Keskeny, ovális fej, rengetegsok sötétszínű haj, villogó szemek és fehér fogak, ezt tudtam felfogni abban a pillanatban. Mivel már útban voltak hozzánk a tűzoltók, nem maradt más választásuk, mint kocsiba nyomni minket és továbbállni velünk. Ez nem volt a tervük része, szenvedtek velünk. Kihasználtam a bénázásukat és a testvéreimet kilöktem a mozgó autóból. Reméltem, hogy nem esett bajuk, s megtalálják őket. Mivel elhúzott mellettünk a tűzoltóautó a nyomában pár rendőrrel és egy mentővel, a kocsink nem állt meg felvenni a két gyereket, gyorsított és eltűnt az általam ismerős terepről.

- Emília! - kiabálták mindketten az arcomba.
- Kérlek... kérlek, öljetek... meg. - könyörögtem zokogva. Rég nem hagyták már el ezek a szavak a számat.
- Magához tért. - jelentette be Alfonz ügyefogyottan. Az arcán egy vörös folt jelezte, hogy sikerült kivívnia Vili haragját. Nem értettem semmit, csak azért könyörögtem, hogy pusztítsanak el a gondolataimmal és az érzéseimmel együtt. Hogy tegyék az egész életem és testem egy hatalmas sebbé, amely már nem gyógyul be, hanem szinte azonnal megöli a birtokosát, a jelent, s vele együtt a múltat és a jövőt is. Hosszú ideig nem bírtak kirázni ebből az állapotból, aztán az súlyosbította a helyzetet, hogy próbálkoztak a megvigasztalásommal. Hisztérikusan üvöltöztem, mintha kínoztak volna, holott nem akartak bántani. Végül mindketten az ágyamon hagytak, és tisztes távolból várták, hogy lenyugodjak.

Zaklató

Késő este tudtunk csak vacsorázni. Az ételt újra kellett melegíteni, mivel Vili házon kívül volt, Alfonz pedig nem tudta hazaküldeni a gyerekeket, hiszen az apjuk azt ígérte, jön értük. Mind a ketten holt fáradtan ültek le enni, aztán mentek is a szobájukba. Elmosogattam és rendbe tettem a konyhát, aztán magam is álomra akartam hajtani a fejem. Még utoljára végiggondoltam, mi történik velem, de mivel még mindig nem akart megszületni bennem a megoldás, hát békén hagytam ezt a gondolatot és az oldalamra fordultam.

Éjjel arra riadtam, hogy besüpped az ágyam. Azonnal odafordultam, s mivel újhold volt, nem láthattam, ki tört rám. Sikítottam, ahogy csak a torkomon kifért. Befogta a szám és azt merte a képembe nyomni, hogy "Tssh!". Küzdeni kezdtem annak ellenére, hogy nem mászott rám. Valósággal eluralkodott rajtam a pánik. Már egyetlen hangot sem bírtam kipréselni magamból, de a könnyeim csorogni kezdtek és azon voltam, hogy lerúgjam az ágyamról a férfit. Biztos voltam benne, hogy férfi, mert a keze erős volt, mint a vasmarok. Könnyedén fogott le, s próbált csitítani, nyugtatni. Nem tudhatta, hogy minden egyes másodperccel közelebb lök a szakadékhoz, amely a lelkem mélyén tátongott.

Talán meg is szólalt, nem tudom. A mozdulatait sem érzékeltem már. Elveszítettem az önuralmam. Eluralkodtak rajtam az elnyomott kis érzések, amelyekkel szembe találva magam ráébredtem, hogy ezek nem is olyan kis érzések, mint összepasszírozva tűntek. Csupán esszenciák lettek, melyek arra vártak, hogy kinyíljon a szelence és berobbantsák az életemet.

Tanulságos következtetés

Eldöntöttem, hogy nem találkozom többet Teodorral. A jelenléte sokféle hatást gyakorol rám, s egyik sem biztos, ha megszokássá válik nálam. Nem akarok beszélni azokról a dolgokról, amiket magamban tartok, hiszen a beszélgetéssel nem megoldhatók, s csak újra és újra feltépném a saját sebeimet, nem engedném behegedni őket. Alfonz és Vili is ezért olyan óvatosak és figyelmesek velem. Fájtak már ezek a sebek eleget, s próbálnak nagyon megértőek lenni. Nem tudom, meddig bírják még ki a virágszál életemet.

Egyszer minden virág felvirágzik, elnyílik, majd meghal.

Káosz a lélekben

Másnap a nyugalom megőrzése kedvéért egyik fiú sem említette Teodort, vagy az aggályait. Minden ment a maga módján. Délután gyerekek jöttek hozzánk, akik lovagolni akartak. Alfonzon láttam, hogy nincs kedve most velük foglalkozni, mégis megerőltette magát. Vilinek nem ment a munka, ráütött az ujjára kalapáccsal, aztán a lábára is ejtett valamit, így feladta és elterült a nappaliban posztoló kanapén. Mikor már nem húzhattam tovább a konyha rendbe rakását, még a leglassabb tempóval is elkészültem, kiültem hozzá. Felajánlottam, hogy kártyázzunk, s két körig valóban azt csináltuk, majd eldobta a kezében lévő paklit, s gondterhelten sóhajtva elnyúlt újra a kanapén. Kis hezitálás után lekuporodtam a bútor elé, Vilinek háttal és megkérdeztem, miért ilyen fura.

- Gondolom, nem lenne jó ötlet folytatni a tegnap estit. - hárított, de én akaratoskodtam. - Szerinted az a Teodor-gyerek megbízható? - kérdezte. - Mi csak azért kaptuk fel a vizet, mert nem ismerjük. Nem tudunk róla semmit, ami alapján tudhatnánk, védenünk kell-e tőle, vagy bízhatunk benne.

- Rendesnek tűnik.

- Kényes téma ez, Emili. - jelentette ki, mintha ezzel csak el akarta volna vágni a beszélgetés folyamát, mégis folytatta. - Mi nem akarjuk emlegetni a múltat, mert csak fájdalmat okozunk neked, de egyszer végre nyíltan kellene beszélnünk, mert mi férfiak vagyunk, s nem értünk virágnyelven.

- Nyíltan vagy virágnyelven, teljesen mindegy. - mondtam, s máris menekülőre fogtam. Vili bölcs volt, nem próbált megállítani, csupán követett a szobámba is. Megállt az ajtóban, nem sértette meg a területemet azzal, hogy engedély nélkül belépett volna rá, de állhatatosan bámult engem, míg meg nem adtam magam. - Mondjad.

- Te félsz a férfiaktól, igaz? - de nem várt választ, állításként kezelte a kérdését. - Még tőlünk is, holott évek óta élünk egy fedél alatt és sosem tettünk ellenedre. Akkor ez a Teodor...? Hol jártatok tegnap?

- A tisztáson. Oda szoktam menni. - válaszoltam védekező hangon, mintha Vili vallatott volna, holott ő nem az a típus. Nem tetszett neki, amit megtudott. - Pár napja találkoztam Teodorral. Ott feküdt a fűben, s én elszaladtam, amikor észrevett. Aztán az utcán pillantott meg újra. Odajött hozzám, akkor mutatkozott be, a szökőkútnál, még emlékezhetsz is rá. Tegnap pedig újra a tisztáson találkoztunk. Csak beszélgettünk. Szerintem tudja. - tereltem komolyra a beszélgetésünk hangulatát. Vili toporgott, be akart jönni, de ahogy ismertem, inkább járt volna egy kört, mielőtt megszólal. - Szerintem tudja, hogy félek. Betartja a szabályaimat, ahogy ti is.

- Te most komolyan védelmezed?

- Nem. Vili, én... őszinte szeretnék lenni. - makogtam a szavakat keresve. Megtörte a saját szabályait és bejött. Leült az ágyra mellém, nem közel hozzám. Megszeppentem tőle és úgy tűnt, számított erre.

- Hát légy őszinte. - kért egyszerűen. - Előttünk sosem kellett volna titkolóznod, de persze meghagytuk a titkaidat titoknak, hiszen tisztelünk, s úgy gondoltuk, nem kötelességed mindent megosztani velünk.

- Sok hálával tartozom nektek... - kezdtem, de ő leállított. Feltartotta a kezét, mintha csak elejét akarta volna venni valaminek.

- Semmivel. Főzöl, mosol ránk, takarítasz utánunk és van kivel megosztanunk a nyűgünk.

- De... - újra a kezét láttam, s elfogadtam végre, hogy kiegyenlítettnek találják mindketten Alfonzzal azt, amit adnak és amit cserébe kapnak. Leszegtem a fejem és csak bámultam az ágytakaró gyűrődéseit. A fiatal férfi megvárta, míg végiggondolom, miken mentem keresztül, s kinyögöm, amit már ki akartam. - Összezavarodtam. - de többre nem futotta.

- Mi zavart össze ennyire? - kérdezte kisvártatva Vili. Felnéztem rá. Sötét szemeiben nem volt más, csak szeretet és kíváncsiság. Bíztam benne, kicsit talán még jobban is, mint Alfonzban, még akkor is, ha később ismertem csak meg őt, s szinte semmit nem tudtam róla. A szőkeség a lobbanékonysága miatt gyakran volt meggondolatlan, sokszor tett vagy mondott olyat, amiért később bocsánatot kellett kérnie. Velem másképp viselkedett, kevésbé volt forrófejű, mégis az maradt, hiszen önmagát ő sem tudta megtagadni. És nem is kellett, Alfonz úgy volt jó, ahogy volt.

Hosszan gondolkodtam a válaszon. Mi is zavart össze? Egyetlen szón törtem a fejem, amivel válaszolhattam volna barátomnak, de rengeteg dolog jutott eszembe. Teodor, az, amit érzek belőle, amilyen balsejtelmeim vannak, ami történik bennem, ...

- Nincs válasz. Talán akkor kezdődött minden, amikor találkoztam Teodorral, de ez kicsit sem biztos. Csak azt tudom, hogy most úgy sodródom, mintha egy ár közepén lennék és nem tudom, hogy vergődhetnék ki a partra. - feleltem végül.

- Talán nem kellene vele találkoznod többet.

- Én nem direkt...! - kezdtem, ám aztán elhallgattam. Biztosan lett volna lehetőségem otthagyni a tisztáson tegnap, de én nem akartam. Vili felállt az ágyamról, biccentett, aztán magamra hagyott.

Magamra hagyott a gondolataimmal, s én még mindig nem tudtam mit kezdeni velük.

Féltés és indulat

Összezavarodtam. Nem értettem, mi történik velem. Minden ijesztővé vált körülöttem és én csak rohanni akartam, mint egy szarvasünő a sűrű erdőben, amelyet üldöz a farkas. Nekem viszont nem volt erő a lábamban, miután belerúgtam Alfonzba, reszketni kezdtek.

- Bocsáss meg. Sajnálom. Elragadtattam magam. - kérlelt a szőke férfi, de a közelembe sem jött, hiszen látta rajtam, micsoda őrült bajom van. Szeretett volna vigasztalni, nyugtatgatni, még a lovát is elengedte egy pillanatra, hátha akkor a közelembe engedem, ha nem hozza azt, de csak gyorsan kifújtam a tüdőmben maradt levegőt, amitől visszavonulót fújt. - Mit tegyek érted? - kérdezte elesetten. - Mondd el, Mili. Mit tett veled? Akarod, hogy már most móresre tanítsam?

- Nem. - nyögtem. - Menjünk haza. - préseltem ki nehézkesen magamból. A kiborulás szélén álltam, így Alfonz nem ellenkezett, intett a kezével az embereknek, hogy ne bámuljanak minket, aztán sietős léptekkel hazamentünk. Nem ült a lovára, mellettem lépdelt egész úton. Kérdezgetett, szinte már faggatott, de egy szót sem szóltam. A házat meglátva könnyezni kezdtem és hálás voltam Istennek, amiért volt egy menedék Montogenben, ahova bemenekülhettem.

Vörösödve álltam a fiúk tekintetét, melyek elkísértek, bárhova mentem. Vili némán, Alfonz néha faggatózva, máskor magában morogva figyelt, mígnem kései vacsoránk után az asztalra ütött.

- Ki ez a tejfölös szájú?! - kérdezte határozottan. Szőke haját hátradobta és olyan kérlelhetetlen képpel bámult, amennyire csak nem szégyellte. Azon gondolkodtam, megtagadjam-e a válaszadást, ám Vilin megláttam, mennyire érdekli a válaszom, így hát lemondtam a makacskodásról.

- Teodornak hívják. Nemrég költözött Montogenbe, korábban a fővárosban lakott és járta az országot. Művész, fest és rajzol elsősorban, de nem hiszem, hogy tudnék olyan művészeti ágat mondani, amiben ne találná fel magát. - kezdtem. Látva, hogy a két férfi milyen zord pillantásokkal üzent egymásnak valami számomra érthetetlent, kicsit elbizonytalanodtam. - Figyelmes és kedves fiatalember, szeret beszélgetni.

- Meg mást is szeretne szeretni. - morogta közbe Alfonz, azzal felugrott a helyéről és a hűtőhöz trappolt. Nem lépdelt, szinte döngették a padlót a lépései. Kitárta az ajtót, majd a tejet, amit elővett, rácsapta a konyhabútorra. Elképedve néztem.

- Higgadj le! Emili semmi olyat nem mondott, ami okot adna ilyen faragatlan viselkedésre. - utasította rendre őt sötétszemű barátunk.

- Tévedsz. Ez a majom behízelgi magát Milinél, aztán...

- Elhallgass! - szólt rá hangosan Vili. Megijedtem. Nagyon ritkán emelte meg a hangját, de akkor igazán nyomós ok miatt tette. Könny szökött a szemembe és a napi változások, furcsaságok, a testemmel történtek, az érzeteim felett gondolkodtam. Míg ők veszekedtek, én a magánvilágomban időztem. Aztán csend lett.

- Mili, sajnálom. Csak féltelek, tudod.

- Alfonz túllőtt a célon, de nézd el neki. Aggódunk, mert évek óta senkivel nem barátkoztál, most meg ezt a srácot másodjára kaptuk azon, hogy közelít feléd. Tudjuk, milyen félénk és törékeny vagy, ezért védelmezünk. - szónokolt Vili is. Csak felálltam az asztaltól, s jó éjszakát kívántam nekik.

Összegömbölyödtem az ágyamon és sírva fakadtam. Túl sok volt nekem ez egy napra.

Egy új fejezet

Végül pityeregni kezdtem. Teodor közel lépdelt hozzám, ám akkor lerogytam a földre és erősödött a sírásom. Csak vigasztalni akart, bátorító szavakat mondott, majd megérintette a vállam, de én úgy löktem el magamtól, mintha égetett volna a keze. És égetett is, fájdalmat költöztetett a testembe és szégyent a lelkemre. Védekezésül, hogy biztosan távol tartsam magamtól, felkaptam egy faágat a földről és hozzávágtam.

- Héj-héj! Csillapodj! - kért sietve, de a hangjában alázat volt. Nem voltam biztos benne, hogy értette a jelzésem, miszerint soha többé nem akarom, hogy megérintsen, ezért magam mögé nyúltam, hogy keressek még egy fadarabot. Találtam is és felegyenesedtem, aztán fenyegetőn magam elé tartottam semmiresejó fegyveremet.

- Maradj tőlem távol! - figyelmeztettem, s hozzávágtam azt is. Értetlen nézett rám, de aztán bután bólogatott, jelezve, hogy megértette a játékszabályokat. Méterekkel távolabb ült le, tágítani azonban nem akart afelől a szándéka felől, hogy engem megismerjen. Mivel már ismertem ezek alapján annyira, hogy tudjam, nem csak feladni nem fogja, folyamatosan ilyen és ehhez hasonló helyzetekbe fog keverni, inkább beadtam a derekam.

Beszélgettünk, méghozzá igen hosszan. Kiderült, hogy kellemes társaság, igazi művész ember. Fest, rajzol, de némileg ért a zenéléshez is, méghozzá valamennyi hangszeren. Állítása szerint ha a hangszert csak egy minimális mértékben ismeri az ember és tudja a hangok viszonyát egymáshoz, könnyen zenét csalhat ki. Én ebben persze szkeptikus voltam, mégis ráhagytam a dolgot.

Négy óra is elmúlhatott, amikor ráébredtem, hogy mire hazaérek, már a fiúk aggódni fognak. Felugrottam hát a helyemről.

- Mi lelt? Valami rovar támadt rád? - kérdezte viccelődve Teodor.

- Nem. Nekem haza kell mennem. - jelentettem be, azzal se szó, se beszéd összeszedtem magam és elindultam. A srác felugrott és rögtön a nyomomba szegődött. Visszapillantottam rá, mire megkérdezte, hogy elkísérhet-e. Nemet mondtam, amin nevetett. Pedig nem viccnek szántam. Mindenesetre a városig tudtam, hogy biztosan együtt fogunk sétálni. Sajnos túl jó társaság volt ahhoz, hogy lerázzam. És ezt tudta is magáról. Mégsem volt beképzelt, szerény és szelíd ember volt, tele érzelmekkel és szeretettel. Meglepődtem, mennyire őszintén és odaadással beszélt dolgokról. Megmondta, ha valami nem tetszett neki, vagy ha más véleményen volt, mint én. Nem szépített, hiszen nem volt rá szüksége, olyan jellemmel rendelkezett, amely nem bánt másokat.

Magyarázott egész úton a város felé, én meg csak lógó orral baktattam mellette. Montogen szélénél, amikor az első kövek a talpunk alá kerültek, megtorpant és felém fordult. Tovaléptem, de aztán olyan esendően mondta ki a nevem, amelyet a tisztáson megosztottam vele, hogy vissza kellett fordulnom felé.

- Mire gondolsz? - kérdezte.

- Arra, hogy mióta csak megláttalak, tudtam, hogy nem foglak tudni kitörölni az életemből. - vallottam be, amitől még magam is meglepődtem. - Nem akarok barátkozni veled. - mondtam védekezőn.

- Félsz. - állapította meg, én pedig bólintottam, aztán szaladni kezdtem.

Féltem, bizony. Nagyon. Belém látott és sok dolgot úgy jelentett ki, mintha a lelkemben őrzött emlékmúzeumot megtapogatta volna már. Betaláltak a mondatai, s néha igencsak fájdalmas sebeket érintett meg bennem. Túl közel került hozzám, noha én próbáltam tartani a távolságot. De nem lehetett. Egy ennyire őszinte, nyílt és tiszta szívű emberrel szemben nem tudtam feltartani a pajzsomat. Ő virágot nyújtott, én meg vágtam volna a képébe a páncélom? Nem ment.

Utánam rohant, de nem érintett meg. Elég volt bevágnia elém és én megálltam. Nem akartam, hogy egymáshoz érjünk, olyan volt ő számomra, mint az eleven lángok. Szétmart a közelsége.

- Ne félj! - kért. - Minden embernek szüksége van barátokra! - érvelt szenvedélyesen. Visszariadtam tőle, még hátráltam is egy lépést.

- Van barátom, kettő is! - védekeztem a szavaimmal.

- De ők tudják a titkod? - próbálkozott.

- Persze, hogy tudják! - kiabáltam. Már szabályszerűen menekültem, mikor Alfonz megjelent a fekete csődörön. A paripa felágaskodott és nyerített, majd toporzékolva közelített felénk. Teodor védelmezni akart tőle, hiszen lerítt rólam, mennyire rettegek ezektől a hatalmas állatoktól, de a szőke férfi leugrott a lóról és hevesen félrelökte.

- Nem esett bajod? - kérdezte tőlem sietősen Alfonz. Megráztam a fejem. - Biztos? - morogta, de szemei villogtak és ettől égető zöldnek tűntek. Átkaroltam a felsőtestem és megbántottan néztem rá, ezért nekirontott Teodornak. - Takarodj Mili közeléből! Soha többet ne is próbálkozz, mert ha megtudom, kitekerem a nyakad! - fenyegette dühösen.

Én csak álltam és néztem, amint durván ellökdösi a közelemből új ismerősömet, aki csupán védekezett, vissza nem is akart támadni. Teodor még az indulatos szőkeség miatt sem változott át, ugyanaz a szelíd és kedves srác maradt. Mégsem bízhattam benne. Alfonz rettenetes tudott lenni, ha akart valamit, passzív és aktív erőszakot kicsit sem félt bevetni a cél érdekében, de ő annyira lobbanékony és heves volt, vérmérsékletileg, hogy nem volt ideje számítgatásokra, kivárásra. Eluralta az indulat és azonnal cselekednie kellett, ezáltal sokkal forrófejűbb és rémisztőbb lehetett volna, de én már régen megtanultam, hogy Alfonz azt mondja, amit gondol vagy érez, soha nem mást, hiszen nem tud mást mondani, annyira sürgetik az érzelmei. Persze néha szépít, finomít, de éppen csak annyit, hogy az én női fülem is befogadhassa a mondandóját.

Miután látványosan elzavarta Teodort, megpróbált felültetni a paripájára. Hálátlan voltam, amint megemelt, belerúgtam. Kis híján elejtett, aztán még a csődör után is futhatott, mert az is megrémült a tettemtől. Teljesen kiborultam és ha még ez nem lett volna elég, hirtelen valami meleg áramlott ki a testemből, mintha bepisiltem volna.

Már megint te?!

Ebéd után elindultam a szokásos sétámra. Alfonz megint kilovagolt, Vili pedig a műhelyébe zárkózott. Végigsétáltam a kedvenc utcáimon. Az egyik az, ahol a szökőkút is áll. Belevegyültem a tömegbe a ruházatommal, noha kevés nő hordott rajtam kívül bő pulcsit és bőszárú nadrágot. A zöldségesnél kitették az árut, így megálltam egy kicsit megszaglászni a kedvenc gyümölcseimet. Ezután betértem a másik kedvenc utcámba, amely igazából csak egy keskeny kis sétálóutca, s azon mentem végig. Miután elfogyott az út a lábam alól, s csak a föld és a kitaposott ösvény vezetett tovább, kezdtem felszabadulni. Mindig olyan érzésem volt, mikor kimentem a tisztásomra, amelyről tudtam, hogy nem birtoklom, mégis büszkén neveztem magamban az enyémnek, mintha csak én fedeztem volna fel, csak az én törzshelyem lenne, mintha visszatértem volna valahova, amely az otthont, a biztonságot, a békét, a nyugalmat, a szeretetet, a mindent jelentette.

És valahol így is volt. Mindaddig, amíg az a Teodor nevű srác rám nem talált ott. Bizalmatlanul kémleltem a tisztásra két fa közül, hogy megint ott találom-e. Ám mivel csak egy nyúl futott be a túloldali bokorcsoportokba, megnyugodtam és ugrálva mentem a tisztás közepére, ahol a fényben fürdőzve megperdültem.

- Megváltozol, amikor beérsz az erdő biztonságába. - szólalt meg akkor az az ismerős hang attól az idegen embertől. Megrémültem, hogy rajtakapott valamin, ezért ösztönösen kicsire húztam magam össze és úgy bámulhattam rá, mintha bántott volna, mire védekezőn feltartotta a kezét és szerényen nevetett. - Még mindig ártatlan szándékaim vannak csak. Szeretnék veled beszélgetni, de akárhányszor megközelítelek, elfutsz. Miért csinálod ezt?

- Csak! Hogy kerülsz ide?! - kiabáltam rá. Mérges lettem, mert annyira szerettem volna, ha ez az alak többé nem talál meg, de mégis sikerült neki azután az átkozott első találkozó után. És pont itt, a tisztáson, amit nem ismert más, csak mi, ahol nem volt más, ketten néztünk csupán farkasszemet egymással. Korholtam magamat, amiért nem mondtam sosem a fiúknak, hova mentem, így ha eltűntem volna, nem tudták volna, hol keressenek.

- Bocsáss meg, de amikor megláttalak a szökőkútnál, a nyomodba eredtem. Figyeltem minden...

- Te követtél? - bukott ki belőlem csüggedten.

- Igen. - válaszolt teljesen nyugodtan, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna, hogy egy fiatal férfi egy fiatal nőt követ, hogy aztán zavarjon a kedvenc helyén. Nem tűnt veszélyesnek, ennek ellenére méregettem őt. Nem zavartatta magát, tett pár lépést felém, amitől csak még kisebbre akartam összehúzni magam. - Figyeltem minden mozdulatod. A városban kimért voltál, alig merted elengedni magad. Csak a zöldséges áruit szagolgatva szabadultál fel egy nagyon kicsit, de utána is úgy haladtál, mintha idegen lennél ezen a bolygón, üldözött, aki attól fél, hogy rájönnek és elkapják, hogy aztán visszavigyék valahova, ahova nem akar visszamenni. - mondta. Nem fogom elfelejteni ezeket a szavakat, mert olyan mélyen belém martak, hogy menten a számra kaptam a kezem és úgy éreztem, ha nem sírom el magam, beszakad alattam a föld. Ez a fiú tudta...

Tudta, hogy van egy titkom. Tudta, hogy ezt a titkom nem tudhatja. És mégis úgy éreztem, hogy tudni akarja. S bevallom, rettegtem tőle, hogy tudni is fogja, noha biztos voltam benne, hogy eljön majd az az idő is.

Vallomás

Szerintem bevált a dobozka, amit Vili adott. Emeletes, s el kell forgatni, ha az alsóhoz akar férni az ember. Oda tettem a tűkészletemet, egy kisollót, a gyűszűm, a bontóm és a tűbefűzőm. A felső részre csak úgy bedobáltam a fülbevalóimat, gyűrűimet és nyakláncaimat. Sosem tartottam túl nagy becsben őket, mivel nem flancoltam. Persze megtartottam, hátha egyszer jó lesz, s bizonyosan megsértettem volna a fiúkat, ha néha nem láthatták volna rajtam korábbi ajándékaikat. Ők sokkal többet tettek azért, hogy nőies legyek, mint én magam.

Hat éve tart már ez. Nem kedvelem a szoknyákat, a testhez simuló felsőket, kerülöm a csattokat és az ékszereket. Ha őszinte akarok lenni, bevallom magamnak azt, hogy nincs bajom a szoknyával és a blúzokkal, szeretnék szépen öltözni, de félek. Így, bő ruhákban, nadrágban nem vesznek észre a férfiak. És ez nekem fontos.

Alfonz hajdanán megkérdezte, nem akarok-e felülemelkedni a múltamon, s férjet magamnak. Nem volt egy időszerű kérdés, alig voltam húsz éves, de nem ezért borultam ki rajta. Hat éve gondoltam rá, hogy férjem, gyerekeim, családom legyen. De akkor valahogy úgy éreztem, megállt velem a világ és én magamra maradtam. Alfonz utána már hiába vigasztalt, hogy nem úgy értette, nem akart megbántani, valójában fogalma sem lehetett, mit okozott bennem. Vili is próbált beszélni a fejemmel, még látványosan ki is osztotta szőke barátunkat, de én csak némán visszavonultam a szobám rejtekébe.

Férj... Ennek a szónak a hallatán fogtam csak fel, hogy ez a két srác nem lesz örökideig velem. Vili kapcsolata ugyan zátonyra futott, nem bírta ki a bűvös hetedik évet, ahogy ő fogalmazott kissé talán félvállról véve a dolgot, holott mikor megismertem, már jegyese volt az a lány, akivel akkoriban járt, Alfonz ellenben nagy nőfaló hírében állt, sok lány ismerte és rebesgette nyílt titokként, hogy ez a szőke nem éppen hercegi fiatalember lepattan majd a lováról és megkéri a kezét. Badarság! -, gondoltam, de emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy nem maradnak velem mindig. Egyszer belép majd az életükbe az a nő, akit elvesznek feleségül. S akkor mi lesz velem? Ki vigyáz majd rám?! Ilyen és ehhez hasonló kérdések ejtettek kétségbe, ám azóta eltelt pár év, s ők ketten még mindig velem éltek, nekem pedig nem kellett férjre gondolnom.

Hogyan is jutottam ide?

Oh, igen, az ékszerektől.

Az ékszereimtől, melyeket csak neves alkalmakkor vettem fel a házban. Ilyenkor Alfonz és Vili még vidámabb lett, mint általában, s én rettentően zavarban éreztem magam. Nem jöttem még rá, miért örülnek annyira, ha beleakasztok valamit a fülembe, egy láncot a nyakamra kötök, s vagy egy karkötővel, vagy pedig egy gyűrűvel díszítem a kezem.

De nem fogom megkérdezni tőlük. Azt hiszem.

Dobozka

Megfőztem a levest, ahogy azt elterveztem. Míg én a konyhában töltöttem az időt, Vili a műhelyben dolgozott, Alfonz pedig kilovagolt. Énekeltem egy kicsit, ám amikor Vili nagy mosollyal az arcán azt merte mondani, hogy szép hangom van és igazán énekelhetnék többet, már nem volt kedvem hallatni a hangom. Ennek ellenére egész ebéd közben ezzel nyúztak a fiúk, úgyhogy miután elmosogattam és rendbe tettem a konyhát, beadtam a derekam és egy asztalra felülve kiléptem jelen világunkból. Kellett, különben egy hang nem jött volna ki a torkomon. Azt képzeltem, hogy a kedvenc tisztásomon vagyok, ahol senki sem hall, csak az erdő és az állatok. Ez biztonságot adott. Még akkor is danoltam, amikor a szomszéd bácsi festéket hozott Vilinek. Arra eszméltem, hogy a bácsi megveregette dicséretképp a vállamat. Mint akit arcul csaptak, olyan képet vághattam, azt hiszem, majd elrohantam a szobámba. Később a két fiú próbált bocsánatot kérni, meg engesztelni, magyarázhatták nekem azok után mindhiába, hogy ők szóltak, hogy jött hozzánk valaki, csak én nem hallottam. Szerencsémre nem jöttek be, s csak Alfonz nem bírta feladni. Nem bírtam tovább, így megbocsátottam nekik.

Estig olvastam. Egy szép szerelmi sztori volt a soros. A közepén a főhősnő ráébred, hogy szerelmes, de nem a gyermeke apjába, hanem a szomszédjába, akivel addig hol flörtölt, hol visszautasította. Igazán nőies, legalábbis én így gondoltam. A nők szeszélyesek. És félénkek. Vagy nem? Nem tudom. Akkor jöttem rá, hogy nincsenek lány barátaim. Ott volt nekem Vili és Alfonz, de lányokat még csak nem is ismertem igazán. A szomszédokkal bizalmatlanul viselkedtem, ezért nem keresték idővel a társaságom, a két sráccal is úgy tartották a kapcsolatot, hogy amikor én nem voltam otthon, akkor jöttek, vagy elhívták őket otthonról.

Elpilledtem, ám kopogtatást hallottam az ajtómon. Azt mondtam, szabad, de alig bírtam felülni a fáradtságtól. Nem tudom, mi szívta ki így az energiáimat, de nehezemre esett mozogni. Vili lépett be és egy aranyos kis dobozkát nyújtott át nekem. Megvizsgáltam, megdicsértem és vissza akartam adni, mire azt mondta, hogy az enyém, nekem csinálta. Meglepődtem.

- Tehetsz bele ékszereket, a varrós készleted, vagy akár kicsi köveket is. Bármit, amiről úgy gondolod, hogy te bele akarod tenni. - magyarázta. Azt kérdeztem, miért kaptam, mire csak vállat vont. Elindult kifelé a szobámból, én meg csak forgattam a dobozt. Nevetett rajtam. - Ez az első darab. Ha beválik, csinálok még és eladhatjuk őket. - tette hozzá.

Rafinált...