Elhamarkodott csalódás

Az elkövetkezendő két napot a tisztáson töltöttem. Megcsináltam a feladataimat, főztem, mostam, takarítottam, aztán fogtam egy könyvet és elmentem a kedvenc helyemre. Esténként, már napnyugta után tértem haza első nap, amiért szép kis leszúrást kaptam a két fiútól, de látva, hogy durcásan faképnél hagyom őket, meglepve elkerültek. A tisztásról mentem az első körbeszélgetésre. Remegő térdekkel, időnként megállva, mert az izgalomtól és a félelemtől levegőt sem kaptam. Mikor odaértem az általános iskola elé, összeszorult torokkal még végiggondoltam a lehetőséget, hogy elszaladhatok, aztán Teodor megörülve köszönt rám a hátam mögül. Frászt kaptam, de ő csak nevetett rajtam.

- Ne aggódj, nem fognak megenni. - bíztatott, én mégsem akarództam jobban menni az előbbi pillanatnál. - Nincsenek kötelezettségeid. Csak bejössz, beszélgetsz pár emberrel és elmész. Vagy a cél előtt fordulsz meg? - kérdezte, s tovább indult. Nem vesztegetett a bíztatásomra több időt, azt akarta nyilván, hogy én hozzam meg a döntést, gyáván megfutamodom-e, vagy pedig bátran előre lépek és követem őt. Nem volt sok időm dönteni, mert gyorsan távolodott tőlem. Előre indultam, méghozzá szaladva, hogy beérjem. S mikor odaértem Teodorhoz, ő rám mosolygott, büszkén és bátorítóan. Nem szólt hozzám, csupán bevezetett az egyik földszinti terembe.

Nem volt különösebb, mint bármely más osztályterem szerintem. Annyi lehetett más benne, hogy a padokat széttolták már és a székek körbe voltak állítva. Nyolcan ültek bent, három férfi és öt nő. Különböző korúak, magasságúak és kedvűek voltak. Mind érdeklődve fordultak felém, s barátságosan köszöntötték Teodort. Azokból az első mondatokból megéreztem, mennyire hálásak a fiúnak, mennyire szeretik és tisztelik. Valahogy minden a hangsúlyukban és a szemeikben volt. Köszöntem nekik és bemutatkoztam. Míg meg nem érkezett újabb két tag, ők csevegtek, én pedig szeppenten ültem az egyik széken. A két nő visszafogottabb volt az ottlévőknél, összehúzva magukat, mint két állat, amely ismeretlen helyre tévedt, úgy jöttek a kör felé. Biccentéssel köszöntek mindketten és sutyorogva beszélgetni kezdtek, mikor leültek. Már csak ketten hiányoztak, de idő volt, Teodor felállt. Ez valami jel lehetett, vagy csak mindenkire úgy hatott, mert néma csend támadt és akik a kör közepén álltak, mind a helyükre húzódtak.

- Üdvözöllek benneteket. - kezdte a fiú. Ekkor kinyílt az ajtó és belépett egy fickó. Idősebb volt az átlagnál, s teljesen kívülállónak tűnt. Olyannak, aki nem tartozik ide. Aki mintha eltévedt volna, mégis magabiztosan biccentett Teodornak és csatlakozott hozzánk. Jégkék szemei voltak, amelyek rám szegeződtek. Nyíltan és határozottan fúródott a tekintete a szemeimbe, szinte éreztem, ahogy kiolvassa belőlem, hogy rettegek. Még akkor sem vette le rólam a szemét, amikor leült. Nem tartott attól, hogy félreül, lassan, de magabiztosan mozgott. A levegő viszont megfagyott érkeztetétől. Egyedül Teodor nem reagált úgy, mint mi, nem húzta össze magát. Helyette ugyanolyan barátságos volt ehhez az emberhez. - Pontosan, mint mindig. - jegyezte meg mosolyogva a férfinek. - Ott tartottam, hogy be akartam nektek mutatni egy reménybeli új tagunkat. Emília, kérlek, állj fel és mondj pár szót magadról. - kért fel engem. - Csak amit fontosnak gondolsz, pár apróságot. - tette hozzá, mikor felismerte azt a gondolatot a fejemben, amely nem akart eltűnni. "Fuss!", ezt üzente bennem valami, de megküzdöttem vele. Felálltam és körbenéztem a hét nőn és a négy férfin.

- Sziasztok. - kezdtem ostobán érezve magam, de páran lelkesen integettek és köszöntek nekem. Ez felbátorított egy nagyon picit. - Emília vagyok, mint már bemutattak. Kicsit több, mint húsz éves vagyok. - meséltem, de itt egy kicsit elakadtam. Lenéztem magamra és a ruhámról eszembe jutott, mit szeretek csinálni. - Főzni, varrni és hímezni szeretek, meg sétálni a természetben. - böktem ki a végére teljesen elbizonytalanodva, majd azonnal leültem.

- Remek. - dicsért Teodor, majd intett a mellettem ülő visszahúzó nőnek, hogy ő is járjon el hozzám hasonlóan. Úgy festett, mintha foghúzásra készült volna, ám végül felállt.

- Melani vagyok. Közel harminc. És legjobban festeni szeretek. - habogta el, azzal már le is ült. Teodor mosolyogva biccentett neki, aztán a mellette ülő következett.

- Siara a nevem. A korom nem mondom meg, szerintem nem fontos. Hobbim a kertészkedés és a főzés. Van egy kisfiam, vele élek. - mondta el, aztán leült. S ez így ment szép lassan, míg végül az utolsónak érkezett férfihez értünk. Méltóságteljesen emelkedett meg.

- Adriannak hívnak. Elmúltam harminc. Négy éve költöztem Montogenbe, körülbelül ennyi ideje vagyok Teodor csoportjának tagja is. Különféle táncokat szeretek megtanulni és futni. - mutatkozott be. Ő volt a legrégebbi tag, és ő volt az egyetlen, akinek olyan hobbija volt, amelyet nem magányosan végzett. Mindenki valami olyasmit szeretett csinálni, amely közben egyedül lehetett, ő azonban a tánccal kirívott a csoportból. - Miért vagy itt? - kérdezte tőlem. A hangja karcos volt és barátságtalannak hatott a kérdése. Visszarettentem. Leült mellém és áthatóan belenézett a szemembe. Segélykérőn Teodorra néztem, de ő meghagyta nekem a választást, akarok-e válaszolni erre, vagy sem. Sóhajtottam és lesütöttem a szemem.

- Talán előbb válaszolj te. - mondta neki az egyik fiatalabb lány. Kiéreztem a hangjából az ellenszenvet.

- Én vagyok az ellenpólus. - felelt könnyelmű vállrándítással Adrian. - Egyébként meg csak. - tette hozzá gondosan hangsúlyozva. Hátradőlt a szék támláján és végignézett a társaságon, melyből senki sem viszonyult hozzá jó szívvel, egyedül Teodor mosolygott. Nem értettem sem az ő örömét, sem pedig a férfi válaszát.

- Csodálkoztam volna, ha Adrian most mondja meg, igazából miért van köztünk. - élcelődött az egyik idősebb nő. Nem tűnt úgy, hogy a nevezetett zavarná, hogy nem kedvelik. A maga részéről feltette azt a kérdést, amelyiket akarta, s melyre várta a választ, egyébként végzett az úgymond kötelessége szerinti felelettel és kivonta magát a társalgásból.

- Hát... - kezdtem végül motyogva és szégyenkezve. - Mert... én... - de éreztem, ahogy már attól teljesen kiborulásközelbe értem, hogy rágondoltam a múltamra.

- Mi is azért vagyunk itt. - szakított félbe a fiatalabb lány. Azt hiszem, a neve Anina volt. - Engem két éve megtámadtak éjjel az utcán. Hazafele mentem és... - de elcsuklott a hangja. Kerek szemekkel néztem, ahogy valósággal fuldoklik, úgy küzd meg a folytatással.

- Semmi baj. - szólt neki végtelen nyugtatóenergiával Teodor. - Ha beszélni szeretnél róla, megvárjuk, míg elmondod, ha viszont nem, mi azt is megértjük és nem faggatunk.

- De én el-akarom-mondani! - hadarta és felállt, így kérve szót és figyelmet magának. Többen tisztelettel nézték. Elszánt volt az arca. Kezei ökölbe szorultak és becsukta a szemeit, hogy ne lásson minket. - Hazafele mentem a barátomtól és egy kisebb csapat fiú heccből követett, körbevett, elszedték a dolgaimat és meg is ütöttek, amikor... amikor vissza akartam venni. - mesélte el majdnem zokogva. Frissebb volt az emléke, mint az enyém, s a sajátomat ismerve nem tudtam megérteni, ez miért okozott neki ekkora traumát. Anina visszazuhant a székére, mire a mellette ülők odabújtak hozzá és vigasztalni kezdték. Felállt a velem majdnem szemben ülő srác. Talán Tom volt a neve, nem voltam biztos benne.

- A szüleim nem éltek harmónikus kapcsolatban, ittak mind a ketten és vertek engem. Egymásnak is mentek több alkalommal, míg apám agyon nem ütötte az anyámat. Elkerültem otthonról, árvaházba dugtak, ahol a többek űztek velem ostoba tréfákat, mivel mindenkitől féltem. Megszöktem és a szomszédos városokban kóboroltam. Egy szabó fogadott maga mellé, megtanított a mesterségére, valósággal a fiának fogadott, de a részegektől a mai napig elfog a rettegés. - számolt be összeszedetten erről.

Elfordítottam a fejemet. Becsapva éreztem magam. Senki sem ment keresztül olyasmin a jelek szerint, amin én. Teodor viszont ezt mondta és én vakon hittem neki. Legszívesebben felálltam volna és otthagytam volna ebben a pillanatban a csoportot. Engem nem megvertek. Velem rosszabb történt. És nekem még most, hat évvel később sem volt normális életem.

Kemény elszántság

Éjfél körül sikerült elaludnom. Annyi minden volt a fejemben és addig nem hagytak békén, míg minddel nem foglalkoztam legalább egy keveset. Vissza akartam lépni, nem akartam abba a csoportba menni, melybe Teodor, holott mindennél jobban vágytam arra, hogy megszabaduljak a félelmeimtől. De vajon ezt miért nem lehet egyedül, vagy valakivel, akiben meg tudok bízni? Ezen gondolkodtam a legtöbbet és mikor rájöttem, hogy nem tudok felsorolni egyetlen embert sem, akiben meg tudnék bízni maximálisan, megértettem, hogy valóban szükségem van arra, hogy foglalkozzanak velem abban a csoportban. Féltem. Féltem, mert tudtam, hamarosan szembe kell néznem az emlékeimmel. Azokkal, amelyekért bármit adtam volna, hogy elfelejthessem őket.

Amikor felébredtem, kimásztam az ágyamból, nyújtóztam egyet, majd észrevettem az engem figyelő zöldkarimás barna szemeket és egy nyikkanást kiadva visszaugrottam a takaróm alá. Alfonz úgy bámult rám, mintha meg akart volna ölni. A szemeiben szinte láttam a tűz lobogását, amely félelmetesen hatott akkor. Az arca olyan feszült volt, hogy össze lehetett volna téveszteni egy durván faragott kőszoboréval. Csak pislogtam rá, de ő hallgatott. Tüntetett, méghozzá azellen, tudtam jól, hogy elmenjek abba a csoportba. Ő akart segíteni rajtam, ő akart a megmentőm, a hercegem lenni. Magának akarta a rajongásom, de én nem voltam ártatlan kis toronyba zárt hercegnő, képtelen lettem volna rajongani érte azok után, hogy tudtam, megveszik az irántam érzett szerelemtől. Már nem azért, hogy viszont szeressem, az érzelmei rabja lett és akkor reggel szinte biztos voltam benne, hogy kezd tőlük becsavarodni.

Hosszú percekig bámultuk egymást, aztán, mintha felébredt volna, megrázta a fejét, akkor pislogott szerintem először, majd felállt a székről és odajött az ágyamhoz, melyre azonnal le is ült az engedélyem kikérése nélkül. Még kisebbre húztam magam össze.
- Hogy aludtál? - kérdezte a fiú. Komoly aggályaim voltak a beszámíthatóságát illetően.
- Jól. - böktem ki.
- Tudom, hogy téged kicsit sem érdekel, de engem szörnyen nyugtalanít ez az egész, Mili. - kezdte aztán azt, amit mindenbizonnyal eredetileg akart mondani. Fásultan felsóhajtottam. - Miért ő ajánlotta a segítségét?! Mili, minden rendes orvos megvárja, míg a páciens megy el hozzá! - folytatta fojtott kiabálással. Nem akartam veszekedni vele. Nem akartam folytatni, újrakezdeni, megint végigcsinálni ezt az egészet. Behunytam a szemeim és befogtam a füleim.

Ragaszkodtam ahhoz a csoporthoz, amelyet még nem is ismertem. Ragaszkodtam hozzá, mert egy olyan reménybe kezdett már a tényének tudata ringatni, amiben ringni akartam. Elszántam magam arra, hogy ha kell, szembenézek az emlékeimmel, ha ettől azok elhagynak engem. Tudtam, ekkor már hittem is, hogy a sebeim csak úgy gyógyulhatnak meg, ha felszaggatom őket a legkeményebb elhatározottsággal és kioperálom belőlük azokat a részeket, amelyek fekélyessé tették valamennyit és kivágom magamból az elhalt szöveteket. Láttam magam előtt, ahogy megteszem, ahogy felállok a körből és elmondom, mi történt velem. Csak ennyit, semmi többet, talán féltem továbbképzelni az eseményeket. De ezt már sejtszinten meg akartam tenni.

Alfonz megfogta a kezeimet és elrántotta a füleimtől. Olyan durva volt, hogy egy pillanatig nem kaptam levegőt sem a rémülettől. Persze ő is felfogta, hogy megijesztett, ettől pedig ráeszmélhetett valamire, mert rögtön eleresztett és felpattant az ágyamról. Hideg futkosott a hátamon, s reszkettem.
- Bocsáss meg. - kérte. Képtelen voltam bármit is mondani neki, így a bizonytalanságtól elkínzottan hagyta el a szobát.

Meghívás

A katasztrófába érkezett meg Teodor. Kiabáltunk Alfonzzal, de mint két megveszekedett őrült. Próbálta elérni, hogy én küldjem el a művészt, ha megérkezik, hátha nem jön akkor majd vissza. Elmondtam neki, hogy ha ők nem eresztik be, Teodor kitartó lesz, s rövidesen én keresem meg őt valahol, ha nem hagynak engem találkozni vele, így hát a szőkének nem volt más választása, minthogy engem próbált rávenni, verjem ki a fejemből ezt az őrültséget. Vili némán ült az asztalnál, kezei keményen karba fonva, egyik lába áttéve a másikon, arcán a nyugalom álarca repedezett a benne egyre növekvő indulatoktól. Alfonz nem fogta fel a jeleket, én azonban időben meghátráltam. Az idősebb fiú felugrott a székről és egyetlen szót ordított rá barátjára, amely ettől annyira megdöbbent, hogy menten elhallgatott.
- Úgy veszekszel Emilivel, mintha lenne választásod ebben az egészben! - morogta, mint egy felbosszantott kutya. Igazán ijesztő volt, ezért nem ültem vissza a helyemre, hanem rajtra kész maradtam, hogy ha szükséges, magára hagyjam a két fiatal férfit, míg letárgyalják a maguk módján a dolgokat. - Nyugodj már bele végre, hogy ez a Teodor eljön, ha tetszik, ha nem és neked sincs közöd hozzá, hogy Emili elküldi-e, vagy sem! - parancsolta szinte. Hangja nyomán csend támadt, melybe belehallatszott a kopogtatás, amelyről mind tudtuk, mit jelent. Alfonz ugrott elsőnek. Még meg sem kerültem az asztalt, mikor szabályszerűen kitépte az ajtót Teodor előtt.
- Mehetsz! - morrantotta ellenségesen, és hiába volt halk, mindketten jól hallottuk a konyhában.
- Szép jó estét. - köszönt illedelmesen azért a jövevény, s megeresztett egy bocsánatkérő, de játékos félmosolyt. Valószínűleg már ott ácsorgott az ajtóban egy ideje és várta, hogy kopoghasson, hiszen a hangzavartól biztos nem hallottuk volna, ha korábban megteszi. Szóval tudta már, hogy hiába ellenkezik hevesen a szőkeség, Vilivel mi ketten már döntöttünk és többségben is voltunk ezzel.
- Szia. - köszöntem neki zavarodottan. Szégyenkeztem, amiért nem maradt semmi, amivel megkínálhattam, mert amit a fiúkkal főztünk, mind megettük.
- Üdv. - mondta a lehető legsemlegesebb hangon Vili, majd elhúzta a fújtató szőkét az útból, hogy Teodor beléphessen hozzánk. - Higgadj le, vagy kiviszlek a lóitatóhoz és belemártalak. - fenyegette halkan Alfonzt komoran. Tudtuk, hogy nem viccel. - Foglalj helyet. - kínálta fel helyét a vendégnek, s ő hozott a szobájából egy széken, amire leülhetett.

Feszültek voltunk mind. A gyomrom diónyira szűkült, nem győztem imádkozni, hogy ne legyen semmi baj. Alfonz nem is titkolta ellenérzését és ellenséges hozzáállását ezzel az összejövetellel kapcsolatban, a másik fiú azonban most is nagyobb falat volt, ő hallgatásba burkolózott és csak figyelt. Az arca megfejthetetlen volt, túl jól tartotta magán rezzenéstelen maszkját. Teodor sem tűnt annyira fesztelennek, mint szokott, kivételesen többet foglalkozott hallgatóközönségével.
- Nem tudom, mennyit tudtok rólam, ezért elmondanám, ki vagyok. - kezdte a bevezető kérdések és válaszok után Teodor. - Messzi földről érkeztem, tanult pszichológus vagyok. Önismereti, önképző és feloldó összejöveteleket tartok. Csoportos foglalkozásokat, amelyek segítik az egyének készségeit fejleszteni, problémáit megoldani. - fejtette ki. Éreztem, hogy megválogatja a szavait, ahogy azt is, hogy Alfonz majdnem mind után fel akart szólalni, de a félsz, hogy idősebb barátunk valóban belenyomja a lovak itatójába, lakatot tartott a száján. - Szeretném Emíliát is elhívni egy ilyen csoportos foglalkozásra. - bökte ki végül.
- Aztán minek? - lökte oda a vendégnek Alfonz. Nem bírta ki. Felteszem, tesztelni akarta Teodort, s ez ellen Vilinek sem volt kifogása, mert a szeme sem rebbent.
- Mert én tudok neki segíteni. - felelte nyugodtan a fiú.
- Honnan veszed te azt? - vetette oda neki máris a következő kérdést Alfonz.
- Mert olyan emberekkel foglalkozom, akiket bántottak. - kezdte, s hogy megakadályozza, hogy a szavába vágjon a szőke, felemelte a kezét. - Nincs szükségem arra, hogy bebizonyítsd a nagyobb rátermettségedet. Én elismerem az erényeidet és szeretném felhívni a figyelmedet arra, hogy tanulmányaim mellett érzelmileg nem vagyok érintett a dologban úgy, ahogy te, vagy a barátod. - közölte fagyosabban és halálos komolysággal. Vilinek is kerekre tágultak a szemei, én pedig csak vigyorogtam magamban. - Ezen előnyök által bármennyire is nem tetszik, alkalmasabb vagyok a segítségnyújtásra. Emília már ezt el is fogadta, csupán a formalitás miatt jöttem el hozzátok. Hogy lássátok, ki vagyok, milyen és kire bízzátok őt. Azt kérem, bízzatok bennem. - és végighordozta tekintetét a két fiún.
- A bizalmat kiérdemelni szokták az emberek, nem az ölükbe pottyantják. - szólalt meg a sötéthajú. Teodor kicsit felengedett, apró mosolyra húzódtak ajkai és bólintott. - Mesélj erről a csoportról, amibe Emilit hívod. - kérte igyekezve tárgyilagos lenni. Úgy tűnt, nem azt kapta válaszul, amire számított és ezért gyorsan túl akart lépni a témán. Persze ezt mindenbizonnyal nem csak én vettem észre.
- Vegyesen vannak benne férfiak és nők. - kezdte készségesen Teodor. - Bármikor lehet csatlakozni és bármikor ki lehet lépni a körből. Hetente egyszer, igény esetén többször ülünk össze az általános iskola egyik termében. Kötetlen beszélgetéssel kezdünk, mindenki mesélhet a napjáról, vagy valamiről, ami történt vele. Aztán átveszem a szót, s irányított beszélgetéssé alakítom a foglalkozást, feladatokat adok, amit éppen kitalálok. Általában másfél órát foglal el ez a program a napból, de amikor új tag van, szánunk figyelmet a bemutatkozásra, s arra, hogy röviden mindenki ismertesse, mi történt vele, ezért akár a duplájára is duzzadhat ez az idő.
- Most hányan vagytok?
- Tizenketten.
- És ez a beszélgetősdi segít bármit is? - kérdezte Alfonz hitetlenségtől átitatott hangon.
- Igen. Sokan ma már nyugodt, boldog életet élnek, nem is járnak a társaságunkba, ellenben összejárnak azokkal, akiket ott ismertek meg.
- Mit is tudsz te pontosan Miliről? - vetette oda durván. Egy tompa puffanás hallatszott az asztal alól, majd a szőkeségnek kiült az arcára a fájdalom. Megrovón pillantottam Vilire, úgy éreztem, bemutatkoznak, mint két gyerek, ami nem tetszett.
- Nem sokat. Persze értem, miért kérdezted, ezért elmondanám, hogy nem is volt szándékom mindent kihúzni belőle. Mindennek megvan a maga ideje és módja.
- Nem tetszik a modorod. - morogta Alfonz.
- Ez kölcsönös. A tisztelet legcsekélyebb jele nélkül beszélsz velem, én pedig igyekszem ezt nem felvenni.
- Nincs miért tisztelnem téged!
- Ez a te bizonyítványod. - felelt nyugodtan Teodor, mire a szőke felugrott. Rá akart rontani, ám mivel Vili is talpra ugrott, inkább dühösen kivágtázott a házból maga után becsapva az ajtót. Mindketten elég kellemetlenül éreztük magunkat a szőke viselkedése miatt, de a vendégünket kicsit sem ijesztette meg, vagy érte váratlanul. - Kicsit forrófejű, de semmi baj vele. - jegyezte meg barátságosan. - Jelenleg a hét közepén tartjuk a foglalkozásokat öt órától.
- Gondolom, nem árulhatsz el túl sokat a jelenlegi csoportodról. - találgatott Vili.
- Így van. Van olyan ember, aki évek óta a csoport tagja, ő a legtöbb esetben hallgat, ha mégis megszólal, jóindulatú csípős megjegyzéseket tesz. Úgy tekintek rá, mint egy segédre, mert gyorsan és velősen reagál, méghozzá azokban az esetekben, amelyekben arra valóban szükség van. Ő mióta először megjelent, hallgat arról, miért van ott, csak a jellemfejlődése folytán látom, hogy segít neki a csoport.
- Szóval nem kötelező elmondani, mi történt? - kérdeztem reménykedve. Teodor elmosolyodott.
- Nincs olyan, hogy kötelező. Ajánlott, javaslott, lehetséges, ilyen szavakat ismerek.
- És ha ez az ember, akiről beszéltél, nem is élt meg semmilyen erőszakos eseményt? - vetette fel Vili.
- Biztos vagyok benne, hogy valamit megélt. Egyébként nem feltétele a csatlakozásnak az, hogy erőszakot éljen meg valaki közvetlen módon. Szemtanút is rázhat meg egy ilyen cselekmény, vagy olyan lelki társat, akinek csak elmesélték.
- Ezek szerint akár én is részt vehetnék egy-egy beszélgetésen?
- Természetesen. Ha úgy érzed, hogy javadra vállna, gyere el nyugodtan. - felelt barátságosan Teodor. Úgy láttam, Vili gondolkodóba esett. Talán megint nem azt kapta, amire számított? Nem tudtam eldönteni. - Azért nem javaslom, hogy Emíliát védd, hiszen nincs mitől. Azért nincs értelme beülnöd, meghallgatni, kivel mi történt, mert azzal sem te, sem a csoport tagjai nem gyarapodnak. Ha érdemben hozzá kívánsz szólni, vagy neked van szükséged valamilyen téma felboncolására, a kapuk nyitva állnak, ha viszont csak az ottléteddel akarsz üzenni bárkinek, arra kérlek, ne gyere. Feszélyezőn hat egy olyan ember, aki csak azért jön, hogy erőt képviseljen, s azt hiszem, ez nem igény hosszas magyarázatot.
- Megértettem. - szólalt meg a fiú. Ezzel úgy hiszem, mindent tisztáztunk. Teodor nem is időzött ezután sokáig nálunk. Nem kért semmit, nem akart cseverészni, hagyni akarta megemészteni azokat, amiket megbeszéltünk. És ez így volt jól.

A várakozás nyűgjei

Az a három nap, ami Teodor látogatásáig volt, borzalmas lassúsággal telt. Nem volt egy nyugodt percem sem. Alfonzot mindjárt az első nap ledobta a kedvenc lova, mert túl durva volt vele a benne munkáló feszültségtől. Az a férfi hozta haza, aki tanácsot kérni ment ki hozzá, majd orvost is hívott. A szőke meg persze csak tajtékzott, szidta a fekete állatot, s én hiába nyugtattam, mondtam neki, hogy ő volt a hibás, mintha csukva lett volna a füle. Végül felhagytam ezzel és magára hagytam füstölögni. A doktort teával kínáltam és édes süteménnyel, melybe túl sok cukrot szórtam. Én sem voltam teljesen magamnál, emésztettek a gondolatok, a félelmek kezdtek túlburjánzani rajtam. Rettegtem attól, hogy szembesülnöm kell azzal, amit évek alatt sem tudtam teljesen elfelejteni, hiába dolgoztam rajta keményen.

Második nap Vili jött úgy haza, mintha áthajtott volna rajta egy szekér. Nyúzott volt, a haja kócos, a tekintete semmibe vesző. Mikor kérdeztem, mi történt, csak annyit felelt, szüksége van egy kis magányra. A vacsoránál tudtam kiszedni belőle, hogy össze-vissza hadovált, összecserélt dolgokat és végül megsértett egy idős hölgyet, pedig nem akarta ezt tenni.

Mégis az utolsó nap volt a legrosszabb. Ízletes ebédet akartam főzni, de az egészet ki kellett öntenem, annyira félreízeztem. A levest és a pörköltet is. Sírva is fakadtam. Amikor a fiúk hazajöttek, rémülten ugrottak hozzám. Vissza se mentek dolgozni, némi igazgatás alapján készítettek rántott gombát, összetörték a főtt krumplit, tettek bele vajat, sót és tejet, hogy kellemes legyen. A legnagyobb kihívást mégis a rántott leves jelentette nekik, melynek rántását nekem kellett megcsinálnom, mert ők odaégették volna. Ketten voltak egy lábosra, mindenről pontos utasítást adtam, de el kellett ismernem, szegények tényleg nem rendelkeznek valami jó érzékkel a főzéshez. Vili még valahogy elboldogult, Alfonzzal kiegészülve azonban katasztrófa fenyegetett.

Az időm nagy részét a természetben töltöttem. Feküdtem a nagy diófa alatt és az eget néztem. Számoltam a felhőket és reméltem, gyorsabban pereg az idő, mint ahogy azok hemperegtek végig a kék égtengeren. Kínomban virágkoszorút fontam, kitakarítottam a házat, de miután összetörtem egy tányért, felhagytam vele és inkább visszavonultam. Nem ment a varrás, sem a hímzés, noha nem is erőltettem nagyon, féltem, csak kárt okoznék magamnak vagy az anyagoknak ebben az ideges állapotomban. Szerettem volna hasznosan tölteni az időt, hiába. Képtelen voltam a normális működésre.

Helyette gondolkodhattam. Volt időm visszaemlékezni Teodor festményeire. Azokra a durva képekre, amelyeket otthagyott nekem. Visszhangzott a fejemben a kérdés: Neked mit jelentett az a kép? Mit jelentett? Nem tudtam megfogalmazni, főleg úgy nem, hogy én "teljes pompájában" nem is láttam, ám amint rágondoltam, kirázott a hideg. Mégis mindig visszatértem a Napba öltözött nőhöz, a két gyilkos szeretőhöz, "A szőke herceg" két festményéhez. Ezek voltak a legélesebbek a fejemben. Hiszen a jelenemről szóltak! És nem csak az enyémről.

Érzelmek vihara

Lihegtem. Szinte fuldokoltam, amikor benyitottam az ajtón. Vili azonnal elém ugrott, hogy megvizsgáljon. Körbejárt vagy háromszor, gondolkodás nélkül megemelte a fejem az államnál fogva, hogy megnézze az arcomat. Mondtam neki, hogy nem bántottak, jól vagyok, csak a tisztáson voltam, aztán kerülővel jöttem haza, de ettől csak feltört belőle az indulat, amit érkezésemig gyűjtögetett magában. Nem kiabált, elfúlt a hangja, de minden szót gondosan a fejemhez vágott.

- Hazaért már?! - kiabált be a házba Alfonz. Ezzel a mondattal futott be.

- Igen! - kiáltott ki neki Vili. A szőke férfi magával húzta kicsit a paripát, amin addig ült, ráakasztotta az ajtó belső kilincsére, majd becsukta az ajtót, így a ló nem menekülhetett, s nyíl egyenesen felém nyargalt. - Már megszidtam. - jelentette be a sötéthajú férfi, Alfonznak azonban esze ágában nem volt szidalmazni, úgy ölelt magához, mintha sosem lett volna köztünk semmilyen táv, vagy korlát. Engedtem az érzelmi kirohanásának. Miután egy kicsit megnyugodott, hogy megvagyok, egyben maradtam, elhúzódott tőlem, hogy megvizsgáljon ő is. El sem akart ereszteni, de eltoltam magamtól. Vili csak nézett ránk, mintha kényszerítettük volna, hogy nézzen valamit, ami számára rossz emlék volt, így odaléptem hozzá és ügyetlenül jeleztem neki, hogy szeretném, ha megölelne. Annyira meglepődött, hogy szőke barátunktól kért helyeslést, aki csak széttárta a kezeit. Végül Vili is a karjaiba zárt. Furcsa érzés volt. Nem szorított úgy, mint Alfonz, igazán óvatosan, már-már bátortalanul ölelt át, de aztán csak a vállamra hajtotta a fejét, hogy felsóhajtson. Ez a sóhaj volt minden, amit szavakkal nem tudott elmondani. Megkönnyebbülés, hála, az indulatok kivezetése, boldogság, öröm, béke, talán még ezeknél is több. Nem sokáig bírtam elviselni az ő érintését sem, így Vilit is eltoltam magamtól.

- Kerestelek a tisztáson. - kezdte Alfonz. - Egy csomó összemaszatolódott festményt találtam, egy összetört ecsetet és egy összetépett levelet, aminek hiányzott pár darabja, így igazán nem értettem meg, mit akart tőled Teodor.

- Szeretném, ha végre megmagyaráznál mindent, hogy értsük. - kötötte ki az idősebb fiú. - Mindent, Emili. Attól a pillanattól kezdve, hogy találkoztál azzal a sráccal egészen a mostaniig.

- Jó. - egyeztem bele sietősen. Elnézést kértem és elmentem pisilni. Visszatérve rájöttem, hogy farkas éhes vagyok, így készítettem magamnak egy szendvicset. Alfonz ezalatt elrendezte a ló dolgát. Sietősen, gondatlanul, ahogy várhattuk tőle ebben a helyzetben.

Míg ettem, végiggondoltam, hogyan adhatnám elő a történetemet. Nem reméltem túl sok megértést, ha valóban szerelmesek voltak belém, nem ringathattam magam abba az illúzióba, hogy elfogadják majd egy harmadik, számukra ismeretlen férfi segítségét. Nehéz dolgom volt, s míg le nem nyeltem az utolsó falatot, abban sem voltam biztos, hogy meg akarom nyerni a beleegyezésüket. Túl bizarr volt, amiket Teodor mesélt. Mintha kiragadtak volna a valóságból, hogy belecsöppenthessenek egy fantáziaregény közepébe. Méghogy víziók és kényszer... mégis olyan összefüggő, logikus és érhető dolgokat mondott. Nem tudtam, higgyek-e neki, vagy sem.

- Utánanéztél Teodornak, igaz? - kérdeztem Vilit. Ugrott egyet a széken a meglepetéstől.

- Igen. Állítólag elismert pszichológus. Főleg arról ismertes, hogy önismereti és öngyógyító csapatokat kovácsol össze és eredményesen kezeli ki őket a bajaikból. Számít ez?

- Nagyon is. - válaszoltam. - Mielőtt belefogtam volna, tudnom kellett, mi ő. - magyaráztam. Biztos voltam benne, hogy Vili kapva kap az alkalmon, hogy leinformálhassa a gyanús küllemű idegent. Nem csalódtam benne. - Körülbelül két hónapja találkoztam Teodorral először. A tisztáson feküdt, én meg beakadtam egy bokorba. Miután kiszabadított, elrohantam. Következő alkalommal a szökőkútnál futottunk össze. Odajött hozzám bemutatkozni, de nem álltam vele szóba. Harmadszor ismét a tisztáson hozott össze minket a sors. Én, esküszöm, távol akartam tőle maradni. De nem lehetett. Azért rohantam el az első alkalommal is, mert éreztem, hogy menekülnöm kell, míg megtehetem. Puszta illúzió volt, hogy van esélyem menekülni, hiszen nem volt.

- Mit jelentsen ez? - kérdezett közbe Alfonz zaklatottan.

- Nem tudom. Teodor tudja... nem mondtam el neki, de tudja, hogy bántottak már. Azt hiszem, az első perctől kezdve tudta. - folytattam. Heves érzelmek jártak át, hallgatóságom pedig eltérően reagált a szavaimra. Míg a szőkeség láthatóan kezdett indulatba jönni, addig Vili egyre keményebb nyugalomálarcot erőltetett az arcára. - Képtelenség ezt érthetően és jól elmesélni. - mondtam. - Teodor egy jelenség az életemben. Mint valami természeti katasztrófa, olyan. Látom, hogy közeleg, egyre jobban felkavar, de nem tudom elkerülni, nincs hova menekülnöm tőle.

- Közölted vele, hogy nem akarod látni többet! - tajtékzott a fiatalabb férfi.

- És a mai napig nem is találkoztunk. - helyeseltem. Ettől aztán begőzöltek mindketten. Alfonz felugrott, Vili viszont durván a haját kezdte túrni. - Kérlek! - kiabáltam rájuk, hogy túlharsogjam a bennük dúló viharokat. - Hallgassatok meg, s talán meg tudom értetni veletek, hogy mi történik velem. - de látványos változást nem értem el. A fülük nyitva volt, de a figyelmük nem teljesen. El kellett kicsit terelnem a témát, hogy megnyerjem a figyelmüket. - Azért szakítottál a barátnőddel, mert belém szerettél? - szegeztem a kérdést egyenesen Vilinek, aki erre felnézett rám, de úgy, mintha káromkodtam volna. A szemei kikerekedtek, a lélegzete elállt és csak bámult rám. - Szép mese volt, hogy azért költözöl ide, hogy mindünknek jobb legyen és harmóniát hozz a házba. - vádoltam. Leomlott az álarca, amit addig minden erejével magán tartott. Mélységes szomorúság borította el az egész arcát, Alfonz meg visszaült a helyére. Ahogy ránéztem, együttérzéssel viszonyult barátjához. - Ezek szerint tudtad? - kérdeztem tőle.

- Persze. Vili bevallotta.

- Azzal a feltétellel költözhettem be, hogy sosem udvarolok neked és nem adom semmi jelét annak, hogy bármit éreznék irántad. - vette át a szót az érintett. Ledöbbentett, amit hallottam.

- Kegyetlen voltam, de akkor én már majd három éve megvesztem érted, Mili. Nem várom, hogy megérts, Vilivel mi ezt letisztáztuk. - mondta nekem Alfonz. Kérdőn néztem rájuk. - Vili vetélytársnak és bajtársnak jött. Mondtam neked, hogy halálosan féltékeny voltam rá. Erősebbnek látszott, mint én, mert jobban kezelte az érzelmeit.

- Ez butaság, de már mondtam. - morgott az idősebb férfi. Feszült volt. - Megígértem, hogy megelégszem azzal, hogy egy fedél alatt élhetek veled. Néha csaltam. - ismerte be. - Az apróságok, amiket adtam... mindenből az elsőt vagy a legjobbat neked ajándékoztam, de azt hittem, nem jössz rá sosem. Honnan szedted, hogy miattad bontottam fel az eljegyzésem?

- Teodor megállapítása volt. - válaszoltam fesztelenül. Persze mind a ketten majd felrobbantak a dühtől, de feltartottam a kezem, hogy csillapítsam és türelemre intsem őket. Nem tajtékzottak, megvárták, hogy folytassam, amit elkezdtem. - Hiszen ért a pszichológiához, nem? Olvas a viselkedésünkből. - feleltem saját kérdésemre. - A szemem közé mondta, amit gondolt rólam. Nem finomkodott, mert ő alapból nagyon érzékeny és barátságos. Távol áll tőle minden durvaság, erőszakellenes srác.

- Ne várd, hogy tapsoljunk az örömtől. - kért szigorúan Vili.

- Nem várom. Ő nem vetélytársatok, rendben?

- Már választottál? - szegezte nekem a kérdést Alfonz. Csodálkozva néztem rá. - Kit fogadsz végül el?

- Senkit! Egyikőtöket sem! - kiabáltam. Hadonásztam közben és behunytam a szemem. Szörnyen felzaklatott a kérdése, mivel máris kényszerített valamire, amit én nem akartam.

- Térjünk vissza Teodorra. - javasolta a sötéthajú. - Mi történt a harmadik találkozásnál?

- Akkor is megpróbáltam elmenekülni, de Teodornak tehetsége van ahhoz, hogy olyat mondjon, amivel nagyon beletalál a dolgok közepébe. - kezdtem meg a válaszolást. - Művész és pszichológus... - ismételtem magamnak. Alig hittem el. Jól kifogtam. - Kezdettől fogva tudtam, hogy nagy hatással lesz rám. Ez ilyen megérzés volt.

- Női? - hangsúlyozta ki a szót Vili. Nem értettem a miértjét, ezért bizonytalanul rábólintottam. Talán azt a választ kapta, amire számított vagy vágyott, fogalmam sincs. Több kérdése azonban nem akadt ezzel a dolgokkal kapcsolatban.

- Őszinte leszek. - fogtam bele egy súlyosabb horderejű titkom elmondásába. Mindketten kíváncsian várták, hogy megosszam velük, amit akartam. - Mióta történt... az... tudjátok... - makogtam bizonytalanul, mire bólogattak, hiszen pontosan tudták, mire gondolok. - Nekem... szóval én... nem volt... menstruációm. - vallottam be kínosan.

- Mi meg szorgosan hordtuk neked az ehhez szükséges felszerelést! - bukott ki Alfonzból, de a másik férfi sem tűnt kevésbé döbbentnek. Szégyelltem magam, feszengtem. Kerültem a tekintetüket, kicsire összehúzva magam vártam, hogy mondjanak még valamit.

- Múlt időben fogalmaztál. - adta meg végül Vili a lendületet.

- Azon a napon, amikor Teodorral harmadszorra találkoztam, Alfonz elzavarta. Azon a napon született meg "A szőke herceg" ihlete is.

- Igen...? - türelmetlenkedett a "szőke herceg".

- Akkor megjött. - mondtam ki gyorsan. - És azóta másodjára is. - tettem hozzá.

- Azt ne mondd, hogy szerinted ez összefüggésben áll Teodorral! - elégedetlenkedett továbbra is. Vili néma maradt, összefonta karjait a mellkasa előtt és maga elé meredve gondolkodott.

- Nem tudom. - védekeztem szeppenten. Az ő pillantását volt a legnehezebb állni, hiszen úgy éreztem a szerelmi vallomása és a könyörgései után, hogy most mutatom meg, mennyire gyarló vagyok, s üres. Nem tudtam végül mást adni Alfonznak, mint idegességet és haragra okot. Ha nem rám haragudott meg, akkor Teodorra, és ez rosszabb volt, mintha engem okolt volna mindenért. Az jogos lett volna. Teodor viszont a jelek szerint ugyanolyan áldozata volt a kalamajkámnak, mint ők ketten.

Sosem gondolkodtam, azon a napon miért pont Alfonz talált rám. Sosem. Pedig ez a kérdés alapjaiban döngette volna meg az elképzeléseimet vele kapcsolatban. Vili nagyon jó hasonlattal írta le a kapcsolatom kezdetét a szőkével. Tényleg olyanok voltunk, mint a szárnyát tört madár és a rajta segíteni akaró ember. Hogy gyerek, vagy már felnőtt, nem mondhatnám meg azok alapján, amennyire nem ismertem Alfonzt. El kell ismernem, kicsit sem voltam tisztában a mélységeivel és a magaslataival, ahogy Viliével sem. Nem foglalkoztam ilyenekkel, úgy akartam tekinteni rájuk, mintha a bátyáim lettek volna, ezzel bebiztosítva, de szigorúan csak a magam számára, hogy sosem esnek szerelembe irántam és sosem érintenek meg, még csak nem is akarnak majd ilyet tenni velem. Hatalmas tévedésekben éltem, s Teodor ébresztett fel belőlük. Vagy legalábbis sok köze volt ahhoz, hogy elkezdtem a valóság talajára áthelyezni álombéli életecskémet.

- Emlékszel, Vili? Azt mondtam neked, hogy akkor kezdtem összezavarodni, amikor találkoztam Teodorral.

- Emlékszem.

- Szerintetek ez véletlen és normális? Fenekestől felforgatja az életem, holott nem ásott belém, nem csinált igazából semmit, csak beszélgettünk és meg akart ismerni.

- Mire akarsz kilyukadni? - kérdezett engem Alfonz.

- Arra, hogy ez a srác kulcs valamihez bennem. - válaszoltam egyértelműen. Nem dobta őket fel a dolog, sőt. A szőke megint dührohamot készült kapni, Vili meg mozdulatlanná vált. Eszembe ötlött egy mondat, amit ki kellett mondanom. - Ti féltek tőlem.

- Baromság! - vágta rá csípőből a fiatalabb.

- Furcsa elképzelés, de van igazságtartalma. - jelentette ki a másik férfi, miután megérlelte egy kicsit magában a felvetésemet. Alfonz még akkor sem volt hajlandó beismerni, kötötte az ebet a karóhoz.

- Féltek, hogy bántotok. Féltek, hogy fájdalmat okoztok. Féltek, hogy megsértetek. Féltek az érzelmi kitöréseimtől. Féltek, hogy sírni fogok. Féltek, hogy nem leszek boldog. - soroltam kimérten. Az arcukra volt írva az egyetértés. - Teodorban semmi félelem nincs. - kanyarodtam vissza a problémánk okozójára. Alfonz orrlyukai kitágultak az indulattól, de mielőtt megszólalhatott volna, Vili elé tartotta a kezét. Visszakaptam a szót, mielőtt elvették volna tőlem. - Ma azt mondta nekem, hogy ő nem félt a fájdalomtól, bele akar vinni és túl akarja velem életni.

- Őrültség!

- Ne ítéld el ilyen hevesen, ha tényleg pszichológus - és ezt a szót megint nyelvbotlással mondta ki a sötétszemű -, talán érti a dolgát. Hajdanán azt tanácsoltam neked, hogy vidd Emilit elmeorvoshoz. Nem azért, mert dilisnek gondoltam, hanem azért, mert a probléma túlnőtt rajtad, rajta és aztán rajtam is. Most van itt egy, aki foglalkozna is vele.

- Engem ez nem hat meg. Miért nem egy nőt keresünk erre a célra? Sokkal jobban megérthetné Milit!

- Ismersz női pszichológust?

- Nem.

- És kérdezek még valamit, ami azt hiszem, végképp eldönti a helyzetet. Emili barátkozik más nőkkel?

- Nem.

- Köszönöm, hogy egyetértünk. - morogta Vili. Szigorú és kemény volt, barátunk azonban nem akart letörni, továbbra is azon gondolkodott, hogyan szerezhetne nekem női agyturkászt.

- Nincs szükségem elmeorvosra. - jelentettem ki. Szinte sértett, hogy ennyi idő után, huszonkét éves létemre akartak nekem keresni egyet.

- Erre a Teodor gyerekre van, mi?! - támadt nekem Alfonz. Belepasszíroztam magam a szék támlájába, annyira elhúzódtam tőle. Aztán csak egy dolog jutott eszembe, amivel lecsillapíthattam.

- Azt ígérted, sosem fogsz bántani. - mondtam ki. Nem volt szükség több szóra, a szőkeség elszégyellte magát és visszavonulót fújt. Csend telepedett ránk, amit ő tört meg a bocsánatkérésével. Újabb percek teltek el némán, így megkért, hogy folytassam, amit elkezdtem. Még azt is hozzátette, hogy ő meg akar hallgatni, csupán a féltékenység nem hagyja nyugodni. Nem tudtam haragudni rá. Nehezen fogtam bele újra, de ha már belevágtam, végig akartam beszélni ezt az ügyet. - Ma találkoztam vele. Ismét véletlenül. - tettem hozzá. - Kerülővel jöttem haza, a második hídon kapott el. - meséltem. Eszembe jutott az a csók is. Nem akartam megosztani ezzel a két szerelmessel, hogy hat év után az első csókom nem az ő vágyakozó szájukon esett meg, hanem egy hirtelen felindulásból elkövetett dolog volt Teodor részéről. Azt sem szándékoztam elmondani, hogy az ő érintésétől nem estem pánikba. Persze már kibírtam egy éjszakát Alfonz mellett, attól függetlenül elismertem volna, ha megkérdezik, másképp gyakorol-e hatást rám Teodor, mint a szőke férfi.

Teljesen máshogy. Benne nem voltak indulatok, ezáltal nem volt, amivel bánthatott volna. Érzelmekkel rendelkezett, melyek közül a szeretet volt a legerősebb, amely megszelídítette valamennyi hevesebb érzelmét. Igazából csodáltam azért, amilyen volt. De rettegtem is tőle, hogy elnyel majd.

- Elmesélte, hogy a legutóbbi találkozásunk óta rémes víziói voltak. Azok a képek, amiket a tisztáson találtál - itt Alfonzra néztem -, a víziói alapján készültek. Mind intenzív, durva, kegyetlen kép. Teodor nem olyan, mint amit festett.

- Nekem nem volt időm megcsodálni a képeit, téged mentelek keresni, nem az ő munkásságát kutatni. Bőven elég az az egy, amit elküldött nekem. Az is beszédes darab. - morogta némi gúnnyal és haraggal a hangjában Alfonz. Azon elmélkedtem, megkérjem-e, hogy moderálja kicsit magát, ám inkább ráhagytam. Ennyit megérdemelt, hiszen éreztem, mennyire nagyon féltékeny Teodorra.

- Mindegy. Én csak azt akartam ezzel mondani, hogy mind a ketten tök hülyén viselkedtünk. Ő majdnem meg is halt.

- És ez engem miért érdekeljen?! - csattant fel Alfonz. - Engem csak te érdekelsz! - kötötte ki.

- Sajnálom, de azt szeretném, ha három nap múlva, amikor Teodor eljön ide, beengednétek és rendesen viselkednétek vele. - közöltem, azzal felálltam az asztaltól. A szőke kirohanása felbosszantott. Várni akartam még ennek a résznek felfedésével, de ezek után nem állhattam meg, hogy odategyem. Utóbb az ágyamban rájöttem, hogy a hallgatás, ami a kérésemet követte, annak a jele volt, hogy mind a két fiút alaposan megbántottam.

Szörnyen bután viselkedtem. Otthagytam őket, holott azok után, hogy halálra aggódták magukat miattam aznap, s már évek óta kitartottak mellettem, nem azt érdemelték tőlem, hogy mélységesen alávaló módon elbánjak velük. Későn döbbentem rá tettem szörnyű lényére, így már csak a tehetetlen sírás maradt, ami nem hozott vigaszt, de még csak megkönnyebbülést sem.

Egy másfajta szakadék szélén

Túl nagy kerülőt tettem. Gyakorlatilag egy hatalmas hatos alakú úton haladtam hazafele. A hídon mentem át, amikor a nevem kiáltották. Ösztönösen a hang irányába fordultam, de amikor felismertem az ifjút, futni kezdtem.

- Ne! Kérlek, ne rohanj így el! - kiabált utánam Teodor és szedni kezdte a lábait. Hallottam, hogy valamit a földre szórt, hogy ne akadályozza az utánam való rohanásban. - Emília, várj meg! Csak pár szót beszéljünk! - kérlelt. Hasztalan. Nem szándékoztam megállni. Ő azonban beért, megragadta a kezem és lassítani kezdett. Nem tudtam magammal húzni, erősebb volt nálam. Mikor majdnem megálltam már, másik kezével megragadta a karom és erőteljesen, de nem durván magához rántott. Azonnal szembe fordultam vele és küzdeni kezdtem a szabadságomért. Tuszakoltam, löktem, toltam, nyomtam, ahogy csak tudtam, védtem magam a közelségétől. Vadul fújtattam, az arcom egyre elkeseredettebb grimaszba torzult. Könnyedén győzött le, félresöpörte a karjaimat, a testéhez fogott és addig ügyeskedett, míg meg bírt csókolni. Kővé dermedtem. A félelem hurrikánként söpört végig rajtam. Végtelenül megalázva éreztem magam. Újra. És rettegtem, hogy ennél lehet rosszabb is. Szenvedélyesen, de gyengéden csókolt, majd lassan eresztett el. A válaszom esztelen lökés volt, amely mindkettőnket a földre küldte. Hátraestem, valósággal fenékre ültem, aztán reszketve és zokogva tettem magam elé a karjaimat. El akartam takarni a szemem, a szám, a testem nagy részét. Láthatatlanná akartam válni, hangtalanná. Nemlétezővé. Teodor nem adta fel, odakúszott hozzám és a vállamra tette a kezét. Sikoltás csúszott ki a számon és levertem magamról.

- Ne nyúlj hozzám! - kiáltottam rekedten. A hangom bizonyára jobban hasonlított arra, mintha a víz alól szólt volna, s nem a torkomból. Kértem, vagy utasítottam? Valahol a kettő közt.

- Tudtam. Biztos voltam benne, hogy így fogsz reagálni. - kezdte. Legszívesebben üvöltöttem volna vele, hogy ha előre tudta, miért tette, de csak elkínzottan öleltem magamat. Bele szerettem volna rúgni, az erőm azonban elhagyott. Nem gondoltam, hogy ha megtenném, megúsznám viszonzás nélkül, ezért engedtem ki magamból az erőt. - Figyelj rám, kérlek! - emelte meg kicsit a hangját. - Nem azért vagyok itt, hogy megóvjalak a fájdalomtól, mert attól nem óvhat meg senki. Azért vagyok veled, hogy segítsek túlélni. Tudom, hogy elküldtél, hogy nem akartál többet látni, de azt is, hogy csak azért mondtad ezt, hogy a barátaid megnyugodjanak. De ha megkérdezném, hogy béke van-e, vajon mit felelnél?

- Nincs! - visítottam. - Egyre rosszabb minden!

- Az én hibám, mondd csak ki. Köpd a szemembe, hogy én tehetek róla. - kért szelíden. Pont ez jött a számra.

- Igen! - vetettem oda harciasan. Nem is gondolkodtam.

- Ha vállalom, akkor megengeded, hogy rendbe hozzam?

- Nem!

- Emília... - olyan szépen ejtette ki a nevem... Rá kellett néznem. A szemeiben nem volt más, csak őszinteség és szeretet. Még mindig. - Én olyan emberekkel foglalkozom, mint te. Akiket bántottak.

- Semmi közöd hozzá! - fújtam morogva. Érdekes hangot képeztem. Sárkányé, viperáé, vagy talán sarokba szorított macskaféléé lehetett.

- Bízz bennem. Már sokaknak segítettem.

- Nem kértem a segítségedből!

- Dehogynem! - ellenkezett. - Engem nem nézhetsz hülyének. Én nem fogok hódolni, megalázkodni és minden kis kívánságodnak eleget tenni, mint a két barátod. Ó, ne nézz így rám! A szomszédotok, az az idős hölgy, Margaret néni, sok dolgot mesélt nekem. Sokáig nem is tudtam, hogy rólatok van szó, mígnem bemondta a kulcsszót. Rettegő lánynak nevezett, Emília! Az emberek számára nyilvánvaló, hogy félsz tőlük. Ebben a rettegésben akarod leélni az életed? Hány éves is vagy, húsz? Akkor még legalább hatvan, de lehet akár nyolcvan éved is hátra. - érvelt, és ez volt az a pont, amikor a félelmet felváltotta a düh és bizony belerúgtam. Teodor elérte, hogy kiforduljak magamból, sírtam és támadtam. Könnyedén szerelt le, nem csupán hárított, kihasználta ostobaságom, s a saját lendületem fordította ellenem. Fegyvertelenné, de nem kiszolgáltatottá tett. Végül csak sírtam és sírtam. - A fájdalom emlékeztet minket, de mikor túl sokáig időzik, már nem egy nemesebb célt szolgál, hanem csak pusztít. Megmérgezi a kapcsolataidat. Mondhatod, hogy nincs igazam, Emília. Mondd azt, hogy tévesen ítélem meg a helyzetedet és javíts ki.

- Mit akarsz tőlem? - kérdeztem csupán.

- Semmit. Te akarsz tőlem valamit.

- Nem...

- De. Mióta találkoztunk, folyton te jársz a fejemben. Ez nem valami megihletés. Te nem csak megihlettél, Emília! Olyan dolgokat láttam az elmúlt hónapban, amilyeneket soha. Ott hagytam neked a képeimet, mind ott van a tisztásodon!

- Összegyűrtem őket! - kiáltottam.

- Én el akartam pusztítani mindegyiket, de nem bírtam! Mind éles volt és durva! - válaszolt kiabálással a kiabálásomra. - Olyan víziók, amiktől megrémültem! Én csak egy festő vagyok, de amiket megéltem, megfesthetetlenek voltak! Túl őrültek, túl groteszkek és túlságosan brutálisak! Olyan képeket álmodtam meg, mint amilyeneket a drogosok láthatnak, mikor már vér függők! Józanul meg sem festhettem azokat a nyomorult képeket! Nem lőttem magam, de amikor átadtam a kezem ennek a felsőbb erőnek, úgy éreztem, mintha meghaltam volna és csak festene a kezem!

- Túlzol!

- Nem! Nem, az Istenért, Emília! - kiabált, de esdeklő volt. - Érts meg, kérlek! Két hét alatt lefogytam tíz kilót. Majdnem meghaltam! Méghozzá csak azért, mert nem bírtam leállni. Én akartam, a fenébe is! Hogy ne akartam volna, amikor rémes érzés volt ezeket látni, majd megalkotni?! Be se fejeztem őket! Gyűlölöm egytől egyig! Otthagytam neked, hogy nézd meg! Te csináltad velem azt!

- Hülyeség!

- Bár az lenne... - elfogyott a hangja. Lenyugodott. Oldalt fordult nekem, hátát a hídnak vetette. - Nekem dolgom van veled. Csak akkor nincsenek ezek a víziók, ha találkozom veled. Elkezdtem egy hete leveleket írni neked, de egyet sem adtam fel, mert rád akartam bízni a döntést, hogy akkor most kell a segítségem, vagy nem.

- Nem. - bukott ki belőlem, miközben mindennél jobban akartam, hogy segítsen. Egyetlen szavát sem hittem erről a megszállottságról, de látva, hogy mit művelt vele, megesett rajta a szívem. Az arca beesett volt, a szemei karikásak a fáradtságtól. Már nem érdekelte más, csak az, hogy vége legyen. Ehhez viszont én kellettem.

- Tudod, a művész köznyelvi megfogalmazása Isten kezének. - mondta csendesen. - Egy művész csak addig tud alkotni, amíg Isten bizalommal jutalmazza és megosztja vele az üzeneteit. Minden iromány, szobor, kép, s egyéb művészeti alkotás olyan, mint egy üzenet, ami lehetséges, hogy minden egyén számára teljesen mást jelent. Neked mit jelentett a Napba öltözött asszony?

- Az az ocsmányság?

- Ugye, hogy undorító volt? - kérdezte, s zöld szemeiben remény csillant fel. - Pedig te nem is láttad majdnem készen. - folytatta keserűen. - Csupa ragyogás és pompa, a Nap sugarai káprázatosak voltak, de a nő... az a nő sovány volt, mint egy kivert korcs, sikoltozott valami ismeretlen fájdalomtól, a kezeit pedig úgy tartotta, mint Jézus a kereszten. Szinte teljesen meztelen volt, a Nap úgy tett, mintha fehér lepellel takarná, de átlátszott. - magyarázta. Ezek a részletek már nem látszottak, lemosta őket az esőzés. Elszörnyedtem. - Én ezeket nem bírom. Ezek az én lelkemnek túlzók, sokkolók és morbidak. Nézz bolondnak, de bántottak engem azok a képek.

- És "A szőke herceg" másik szemszögből? - kérdeztem.

- Az volt az első, miután azt mondtad, hogy nem akarsz többé találkozni velem. - vallotta be. A hangjából, a szemeiből, az egész lényéből dőlt valami megtörtség. - Azt gondoltam, a szőke férfi miatt nem akarsz látni, ezért elkezdtem megtervezni, te mit látsz benne.

- Te tisztábban láttad, mint ahogy elképzelted.

- Most már tudom. Ott volt a "Sötétben", amiben a kép nagy része fekete volt, téged háttal ábrázoltalak, de meztelenül. Egy fehér folyosó közepén feküdtél, de a sötétben két oldalt a barátaid voltak. A szőke kezében kard volt, amelyre egy szív volt szúrva. Az övé, hiszen a mellkasából egy lukon át dőlt ki a vér.

- Jézusom! - kaptam a számhoz.

- Viliem kettészakadt, az egyik fele élettelenül dőlt oldalra, míg a másik gyűlölve nyúlt le érted, hogy megöljön.

- Hagyd abba! - szóltam rá. Még mindig nem akartam elhinni, amit mondott, de a kép, amit szavaival lefestett, rémesen hasonlított ahhoz, amit én a fiúkkal kapcsolatban éreztem.

- Hát megérted? Nekem ezeket látnom kellett és megfesteni. Évek óta mindenféle erőszaktól mentes életet élek, erre jönnek ezek a képek...

- Teodor... én nem tudom, mit csináljak most már. Annyira félek...

- Tudom.

- Nem. Fogalmad sem lehet róla.

- Hidd el, hogy van. Nem csak a vízióimon keresztül éltem meg, ...

- Nem hiszem. - vágtam közbe. - Hat éve élek Montogenben. Ugyanott születtem, ahol te. Azóta Alfonz és Vili a családom. Ám ez a család szétesett. Alfonz halálosan szerelmes belém és könyörög nekem, hogy fogadjam el, nekem adja a szívét, az életét, elvesz feleségül, vagy nem, bármit, amit akarok, megad nekem, csak fogadjam el, Vili ezzel szemben megpróbál páncél mögé bújni. Mindigis higgadtan kezelte azokat a helyzeteket, amikben mások a fejük vesztették, de most nem erről van szó. Valami bántja, amiről mélyen hallgatni akar.

- Ő is szerelmes beléd.

- Nem! Ez képtelenség!

- Más magyarázatot nem látok azok alapján, amit hallottam, láttam és amit elmondtál.

- Vilinek mennyasszonya volt! - érveltem.

- Volt. - erősítette meg Teodor, s azonnal megértettem, milyen ostobasággal próbáltam elterelni a gyanúját. - Ha jól értesültem, azután úgy egy évvel költözött hozzátok, miután felbontotta az eljegyzését. A volt barátnője mélységesen megsértődött rá, Verszalleszbe költözött és teherbe esett valakitől, egy másik pasi meg elvette. Viliemmel nem tartják tudomásom szerint a kapcsolatot, s még azt is rebesgetik, hogy az a nő hallani sem akar róla. - mesélt komolyan. Leforrázva figyeltem. - Margaret néni esküszik rá, hogy miattad bontotta fel az eljegyzésüket a barátod.

- Nem lehet...!

- Jó, ez nem az én dolgom. Az enyém csak az, hogy meggyőzzelek róla, hogy nézz szembe a félelemmel. Nem kell a társadul választanod, de ők nem alkalmasak rá, hogy segítsenek, mert a szerelmük torzít a személyiségükön. Az az Alfonz nekem nem tűnt olyan figurának, amelyik hajlandó könyörögni valakinek. Nem híres nőfaló?

- De... Én is úgy tudtam. - helyesbítettem.

Sokáig hallgattunk. Az este ránk telepedett és súlyos köpenyével nyomta a vállunkat. Teodor felállt és lenyújtotta a kezét nekem. Nem akartam elfogadni, úgyhogy önerőből álltam talpra. Nehéz volt, a lábaim elzsibbadtak, az erő teljesen kiszállt belőlem.

- Gondold újra végig. Három nap múlva meglátogatlak otthon. Beszélnem kell a barátaiddal is, ezért ott.

- Ki fognak dobni. - mondtam.

- Ha te azt kéred, hogy engedjenek be, meg fogják tenni, nem?

- Igen. - feleltem, de szemeim lesütöttem. Úgy éreztem magam, mintha minden szál az én kezembe futott volna, s én ostobán, vadul és félőrülten rángatnám rajtuk az embereket.

- Akkor három nap múlva ott leszek. Ha kidobnak, megyek másnap. Ha akkor is, megyek harmadnap. Addig fogok menni, amíg be nem engednek, vagy amíg a szemembe nem mondod, hogy nem kell a segítségem. De ehhez komolyan kell gondolnod mindent.

- Miért kötöd ezt így ki?

- Azért, mert ha csak kimondod, nem ér semmit. Én hittem a szavaidnak, elhittem, hogy nem akarsz többé találkozni velem, mire egyre erőteljesebb ábrázolású képeket kezdtem festeni. Egy hét után jöttek a víziók, aztán a harmadik héten a barátaimnak kellett segíteniük rajtam, mert haldokoltam.

- Miért?

- Minden művész meghal, ha nem áll le idejében. - válaszolt őszintén. Nem igazán értettem, miért, de azonnal folytatta is, hogy megindokolhassa az állítását, s én is megértsem. - A képességünk egyszerre erősségünk és gyengeségünk. Felemel és a nyomorba dönt. Meghozhat bármit, amire vágyunk, lehetünk egy szekta vezérei, irigyelt tehetségek, elismert művészek, meg nem értett különcök, de ha túl sokat használjuk az adottságunkat, ellenünk fordul, felemészt minket. Kimerít minden erőtartalékot, mert olyan erős késztetést ébreszt az alkotásra, ami mindent legyőz. Egy kimerült művész étvágytalan lesz, megbetegszik, s elsorvad, vagy megőrül és öngyilkos lesz. Rendszerint. De ezek variációi is előfordultak már. - tette hozzá. Nem viccelt. Komolyan mondott ki minden szót. Szembesített valamivel, amiről addig soha senki nem hallott, de valamit mindigis sejtett. Hiszen a korábbi korok nagy művészei, írók, költők, festők, zeneszerzők, szobrászok is fiatalon, furcsa körülmények közt haltak meg, vagy tűntek el. - Ahhoz, hogy alkoss, rengeteg energia kell. De amikor csak az alkotáson jár az eszed, nem érzed, hogy éhes vagy, fáj valamid, fáradt vagy. Kidőlsz két órára, aztán felkelsz és mész neki a vászonnak. Ez történt velem. Amikor megpróbáltam leállni, elvonási tüneteim lettek. Villógó képekként meg tovább a cirkusz a fejemben, rémálmok gyötörtek, az ételt kihánytam. Azért vittem ki a tisztásra a képeket, hogy ne tudjam befejezni őket. És meg vagyok győződve róla, hogy az idő csak annyira tette őket tönkre, hogy folytatni képtelenség legyen, de te még megérthetted belőle, milyen súlyos dolgokat képviselnek.

- Szörnyen éreztem magam azok közt a képek közt.

- Elhiszem. Segítünk egymásnak?

- Nem tudom.

- Megértem, hogy nem akarod feltépni a múlt sebeit, de anélkül csak fertőz tovább. Megértem azt is, hogy a történeted továbbra is titkolni akarod, de ha nem tudom, mivel állok szemben, nincs eszközöm legyőzni. Csak úgy vezethetlek át a sötétségen, ha felruházol egy isteni látással.

- Túl költői vagy. - figyelmeztettem.

- Csak túl művész. Sajnálom.

- Semmi baj. Tudod... jól látod... - sóhajtottam. - Nem vagyok kész rá, hogy ezeket megtegyem.

- Ezért kapsz három napot. Kevés, hogy felkészülhess rá igazán, de túl sok ahhoz, hogy visszakozz. Én már most ugranék a közepébe, kérdezgetnélek, feszíteném fel az évek alatt leragasztott sebtapaszokat, de nem akarok ártani neked. A mohóság és a félelem csak tévútra csal.

- Félsz? - bukott ki belőlem. Meglepődtem.

- Nagyon. Csak utólag fogtam fel, hogy majdnem meghaltam. Egyszer már voltam annyira közel a túlvilághoz, hogy ottragadjak. Pokoli érzés volt. - mesélte. Áradtak belőle az érzelmei, ahogy megfogalmazta a mondatait és kihangsúlyozta a megfelelő szavakat. - Úgy szeretnék meghalni, hogy gyorsan lezajlik és kész. Elgázol valami, átvágják a torkom, vagy álmomban. Mindegy, csak ne fájjon, ne legyek tudatában, hogy na most meg fogok halni. Érjen hirtelen és legyen vége az életemnek azonnal.

- Ez a vágyad? - fintorogtam.

- Jobb, mint rákban döglődni éveken keresztül. - vágta rá. El kellett ismernem az igazát, de akkor sem értettem meg igazán, hogyan vágyhat ilyen elképesztő dolgokra. - Most menj haza, a barátaid már biztosan aggódnak érted. - kért.

- Mennyi az idő?!

- Nem tudom, úgy tíz után lehetünk.

- Már keresnek! - rémüldöztem. Még sosem maradtam el ilyen sokáig.

- Három nap múlva estefelé ott leszek. - ígérte. Óvatosan meglökött, mintha csak bíztatott volna, hogy rohanjak már haza, mielőtt a fiúk tényleg keresni indulnak, vagy felbújtják az egész környéket az eltűnésem miatt, de csak néztem Teodorra.

- Már nem félek tőled annyira. - mondtam neki csendesen. Korábban ő mondta ezeket, én csak most éreztem igazán. Egy apró mosolyt küldött felém, utána intett, hogy menjek már. Nem vártam tovább, hazáig szaladtam.

Néma hűség

Miután kisírtam a szemeim, lefeküdtem a fűbe. Szétdobtam a hajam és az eget bámultam. Bárányfelhők úsztak el felettem. A szél simogatott vigaszt az arcomra. Igazán magányosnak éreztem magam. Mindkét barátomtól eltávolodtam érzelmileg, mert furán viselkedtek velem. Alfonz totálisan kinyílt, s innen már csak a hervadás várta, míg Vili bezárta a szívébe az érzelmeit és megpróbált kegyetlenül keménynek látszani. Ám nem volt az. És én mindkettőjüket féltettem. Okolhattam magam, az én hibám, hogy ide jutottak... De valóban az? Nem kértem, hogy áldozzák fel a szabadságuk és szenteljék nekem az életüket. Még visszakoztam is! Ennek ellenére valahogy mégis ide jutottunk. Virágzott az életünk a felszínen, alatta viszont rovarok rágták a gyökereinket, mely a hármunk barátságát képezte. Vili csodadobozait, faragványait árultuk, emellé a hímzéseimet, varrt ruhadarabjaimat is a kínálatra tűztük, Alfonzhoz szorgosan jártak lovagolni, tanácsot kérni. A fekete csődört még meg is akarták venni, de a szőke férfi nem adta semmi pénzért. Azt beszélték meg a fickóval, aki igényt tartott a paripára, hogy hoz hozzá egy kancát fedeztetni. Már a gondolattól is kirázott a hideg, de Alfonz örömét nem vehettem el azzal, hogy fintorogtam.

Volt időm a természet ölelésében végiggondolni dolgokat. A zöld fű megnyugtatott, a kék ég biztonságot sugárzott felém. A Nap ugyan lassanként lefelé araszolt, nem zavartattam magam. Csak akkor keltem fel a fűből, amikor már fázni kezdett a derekam. A fatörzsre ültem. Roppant egyet, mire felugrottam. Egy ecsetet találtam, amit összetörtem. Igazán szomorú látvány volt. Ám ahogy jobban megfigyeltem a baleset körülményeit, az üregben, ahova beesett, egy összehajtogatott lapot találtam. Nem beesett, valószínűleg szándékosan tették oda. S az elkövető nem volt más, mint Teodor. Kis hezitálás után szétnyitottam a lapot.

"Visszaköltöztem a fába, míg újra látni nem akarsz.

Megtalálsz Montogen szívében, a szökőkútnál, vagy a Kúti mulató műcsarnokában. A szökőkútnál főleg délelőtt, a műcsarnokban hat után.

Én minden nap kész vagyok megmutatni magam.

Ha azt szeretnéd, ne várjak rád, tépd össze a papírt és tedd vissza oda, ahol találtad.

Teodor"

Cikornyás művészbetűk voltak. Minta mindet külön rajzolta volna.

Dühös lettem. Ezzel a tárlattal és a kis üzenetével akart levenni a lábamról?! Összetéptem a lapot, méghozzá igen kicsi darabokra, s beszórtam az odúba. Az ecsetet, mindkét darabját, úgy szúrtam a fába, hogy látszódjék, megtaláltam a levélkéjét és elég egyértelmű a válaszom. Valósággal trappoltam Montogen felé. Kerülővel mentem, így elkezdett leereszkedni az est. El akartam kerülni a város szívét, a szökőkúttal és a Kúti mulatóval együtt, noha azok egymásra néztek. Direkt a sötét kis utcában mentem, amin végigmenve kissé féltem. A rosszfiúk ott szoktak összegyűlni. Azok a balhés arcok, akik szabadidejükben zavarják a város rendjét, apróbb károkat okoznak, s borsot törnek a rend őreinek orra alá. Megszólítottak, de sebes léptekkel süvítettem el előttük. Kicsire húztam össze magam és imádkoztam magamban, hogy békén hagyjanak. Szerencsém volt, csak a szájukat jártatták. Megelégedtek azzal, hogy beijesztettek. Azt viszont rendesen, nem panaszkodhattak.

Aki keres, az talál

Négy után, mikor már minden untatott, zavart, vagy elment tőle a kedvem, elhagytam a házat. Természetesen a tisztásra mentem. Nem foglalkoztam most Montogen utcáival, népével és a szeretett dolgaival, csak törtem előre, mintha célom lett volna ott, ahova tartottam. És volt, csak nem akartam volna bevallani magamnak. Abban reménykedtem, hogy Teodor ott lesz, hagyja, hogy sírjak, bölcsen beszél majd, aztán megint beletalál lelkem céltáblájának a közepébe. Buta ábránd volt, elismerem. Fájdalomra vágytam, amit tőle kaptam meg a legkönnyebben és a legtisztábban. A két fiúval megváltozó viszonyom lappangott bennem, csak sajgott, gyötrődtem tőle, de épp csak annyira, hogy mosolyogni ne legyen erőm. Arra már nem futotta, hogy bőgjek. Igazi kínra vágytam, noha szégyelltem.

De Teodor nem volt ott. Szinte hiányzott a látképből az, ahogyan a füvön hevert. Ő nem, ellenben pár munkája ott várt. Kiakasztott képek, melyeket a tavaszi esők és a beáramló napsütés megrongált. Festmények, melyeken elmosódtak a kidolgozott részletek, szétfolyt a festék, ám annyira nem végzett jó munkát a természet, mert még így is kivehetőek voltak a képei. Álmoknak tetszettek. Álmoknak, melyekben úgy tűnt, szerepelek. Megfestette a korábban látott festménye, "A szőke herceg" másik oldalát. Más szemszögből került elő a történet. Amit Alfonznak adott, a saját meglátása volt, de szerepelt ott a szőkeség varázslatos íriszeiből is az a pillanat. Teodor szerint a paripáról úgy látott engem, mintha a megmentőm lett volna, s ő maga úgy szerepelt a képen, mintha félt volna a fekete csődörtől és az ő villámló tekintetétől. Még szétmállva is különleges kép volt. Kicsit haragudtam a srácra, amiért itt hagyta az alkotásait az enyészetnek. El sem nevezte őket, talán be sem fejezte. Megvált tőlük. De miért?

Ahogy néztem őket, egyre élesebb érzések támadtak rám. Volt ott minden, Napba öltözött én, elárvult magányos én, rettegő én, ... Végül megelégeltem, hogy ott hagyott nekem egy képtárat rólam és a beteges álmairól, s mindet letépdestem, majd összegyűrtem. Még meg is tapostam. A vége úgyis sírás lett.

Nem kellett ahhoz Teodor személye, hogy betaláljon. Tényleg látott bennem valamit. Mintha járt volna a rémálmaimban, s ugyanazt akarta volna, mint Alfonz. Meggyógyítani. De engem nem lehetett meggyógyítani, a sebeim elátkozták és arra ítélték, hogy folyton fájjanak.

Amikor a férfi lépne, de nem teszi

Vili reggeli közben furán méregetett minket. Illedelmesen megvárta persze, hogy Alfonz kimenjen a lovakhoz, de grimaszolva nézett utána, ahogy a szőke srác valósággal kilebegett a konyhából. A boldogságtól a föld felett szállt, ami miatt kellemetlenül éreztem magam.

- Milyen volt? - kérdezte Vili óvatoskodva, miközben elkezdtem megpucolni a zöldségeket az ebédhez.

- Mi?

- Az éjszaka vele. - válaszolt gyorsan. Úgy néztem rá, mintha a rovarok párzásáról mesélne, vagy más, ehhez hasonló furcsaságokról hadoválna valamit. Rendezte kicsit a vonásait, aztán leült egy székre, melyet a szokásosnál közelebb húzott hozzám. Mintha csak arra lett volna kíváncsi, mi történt velem, kivette a kezemből a krumplit, majd a kést is. Idegesnek tűnt, hámozott kétszer a burgonyán, végül az kicsúszott a kezéből. Csak figyeltem, ahogy már lendült is utána. Mókásnak találtam volna szenvedését, ha a téma nem a múlt éjszakám lett volna. Ám Vili állhatatosan fixírozott, miután visszaadta a krumplit.

- Mit gondolsz? - kérdeztem vissza, hogy időt nyerjek.

- Majd elmondom, ha a válaszadás után is érdekel. - válaszolt komolyan. Átlátott rajtam. Felsóhajtottam.

- Rémes. - vallottam be. - Alfonz annyira szeretetreméltó volt...

- De? Csinált valamit? Túlment a határon? - kérdezgetett élénken. Nem tudtam eldönteni, vajon azért, mert csak érdekli, mi van a két barátja között, vagy azért, hogy aztán megregulázza a szőkét. Megfigyeltem a testtartását. Előre dőlt, nyíltan a szemembe nézett, s sötétbarna íriszeiben leplezetlenül meglátszott a féltés. Ráébredtem, hogy Alfonz és ő mindigis úgy vigyáztak rám, mintha a bátyáim lettek volna. Ezért sem tudok fellángolni. Hiszen a szőke férfi olyan nekem, mintha a testvérem lenne.

- Mióta szeret engem így?

- Régóta. - válaszolt, de elhúzódott tőlem. Nekidőlt a támlának és kibámult az ablakon. - Miután megtalált, szörnyen meg akart védeni. Agresszíven viselkedett a srácokkal, senkit sem engedett a közeledbe. - mesélt. - Ahogy látom, nem emlékszel rá. - és valóban nem emlékeztem, úgyhogy megráztam a fejem. - Hónapokig csak a házban voltál, Alfonz keveset mozdult ki miattad, ezért levelet írt nekem legtöbbször, amit aztán a nagyapja dobott be a ládánkba. Még én sem jöhettem ide, hiszen mindentől rettegtél. Amikor először találkoztunk, még nem igazán térhettél vissza a valóságba, mert síró görcsöt kaptál.

- Kicsit sem rémlik.

- Az egy borzalmas időszak volt. Alfonz olyanokat írt, hogy magamban mindig azt kérdeztem, miért nem bíznak téged értő emberre. Pszichológusra, vagy pszichiáterre. - mondta ki a szavakat kicsi nyelvbotlással. Aprót mosolyogtam, de nagyon vártam, hogy folytassa. - De igazából az első találkozónkon értettem meg, hogy miért. Alfonz úgy tekintett rád, mint egy szárnyát tört madárra. Eltökélte, hogy meggyógyít és szabadon enged. Időközben azonban rájött, hogy te nem fogsz egyhamar meggyógyulni és még beléd is szeretett.

- Ez mikor volt?

- Nekem már úgy mutatott be, mint titkos szerelmét.

- Az majdnem hat éve volt! - kiáltottam fel. El sem akartam hinni, hogy ez a lobbanékony fickó olyan régóta szerelmes volt belém. Vili csak bólintott, de nem nézett rám. Szomorúnak látszott.

- Igen, Emili, Alfonz évek óta szerelmes beléd. - mondta ki csendesen. El sem bírtam képzelni, olyan hosszú időt, amit ilyen érzelmekkel töltött a szőke férfi. Főleg úgy nem, hogy ő olyan heves természet. - Azon gondolkodsz, hogyan birkózott meg vele? - pillantott rám a szeme sarkából Vili, de a feje mozdulatlan maradt. Nem értettem, miért nem fordítja felém az arcát. Bólintottam válaszul. - Nehézkesen. A lovazást választotta nyugtatónak. Aztán talán megszokta, nem tudom. Mióta felbontottuk az eljegyzésünk Kármennel, nem beszélt nekem túl sokat az érzelmeiről. Egy-egy ivós napon kibukott belőle a szó, de ennyi. - magyarázta. Megértettem, miért fordult el tőlem. Keménynek akart tűnni, hogy ne látszódjanak az érzelmei. Ettől azonban csak még erőteljesebben küzdötték magukat a felszínre. Nem akartam tudomást venni a gyengeségéről, így pánikszerűen pucolni kezdtem a krumplikat.

Kis időt hagyott magának, s nekem is. Némán bámult ki a délelőtti tájra, már amit az ablakból látni lehetett belőle. Igyekeztem nem tudomást venni a jelenlétéből és gondtalanul főzni, de ez persze nem bizonyult egyszerű dolognak. Mindig megakadt rajta a szemem. Határozottan szomorkásnak tűnt. Nem bánatosnak, de volt valami szomorú a tekintetében. Érdekelt, mi miatt, mégsem mertem megkérdezni. Féltem a választól. Összezavarodtak a dolgok körülöttem és még arra a megállapításra is eljutottam, hogy a szerelem egy átkos csapda, amibe ha beleesik az ember, nagyon nehezen mászik ki belőle. Reméltem, hogy Alfonznak sikerül, s azt is, hogy én nem esek bele.

- Nem válaszoltál a kérdésemre. - szólalt meg Vili. Megijesztett, mert akkor már épp megszoktam a jelenlétét, főztem és még a gondolataimban is elmerültem, ahonnan a hangja kiszakított. Végre rám nézett, bár kicsit még szigorított a vonásain. - Nem mondtad el, hogy mit csinált Alfonz.

- Azt hiszem, nem szeretném elmondani. - mondtam félénken. A szőke kiadta magát nekem és én nem adhattam tovább, amit tőle kaptam. Legalábbis így éreztem. Vili felállt a székről.

- Ezek szerint nem sértette meg a szabályaidat.

- Nem.

- És csak azért volt rémes, mert szeretnivaló volt?

- Nem. Egyetlen percet sem tudtam aludni, annyira nyugtalan voltam, de még mozogni sem akartam, hogy legalább ő tudjon. - feleltem. Szigorú voltam én is, pedig nem akartam. Egyszerűen csak átvettem a sötéthajú stílusát és azt adtam vissza neki.

- Nem aludt. Időnként benéztem, mert tartottam tőle, hogy szükség lehet rám. Mindig az ajtó felé fordult. Éberebb volt nálad. - közölte, aztán bezárkózott a műhelyébe.

Ebédelni sem akart jönni, holott az egyik kedvencét főztem. Alfonz ellenben lelkesen falta az ételt. Miután jól laktunk, úgy mesélt az aznapi cselekedeteiről, mint egy kisgyerek arról, mi történt vele a játszótéren. Igazán aranyos volt.

Egyenlőtlen viszonyok

Mikor a Nap kibukkant a házak között, nagyon, végtelenül lassan a hátamra fordultam. Félénken Alfonzra néztem. A szemei már nyitva voltak, s a napsugarak kiemelték, milyen különleges színűek. Belül egészen sötét barna, de ahogy kifelé haladunk a sugár mentén, egyre zöldebb lesz. Fantasztikusan néz ki. Rég szerettem volna közelről megcsodálni, de sosem mertem a szőkeséghez ennyire közel merészkedni. Nem miatta, magam miatt. Egy egymás mellett töltött éjszaka után viszont bele mertem nézni a szemeibe. A látvány önmagáért beszélt.
- Hogy aludtál? - kérdezte meg rekedten. Elvörösödhettem, mert éreztem, hogy nagyon melegem lett.
- Sehogy. - válaszoltam, de csak később esett le, hogy nem akartam a képébe nyomni ilyen egyszerűen az igazságot. Zavartan kuncogott, aztán felkönyökölt. Mivel már nem volt velem egy szinten, szinte fölém magasodott, elhúzódtam tőle. Akkor vettem észre, hogy pólóban és alsónadrágban van. A fejemre húztam a takaróm. Nem akartam látni a testét.
- Én sem aludtam, de nagyon jó éjszakám volt. - mondta. Kilestem a takaróm alól. Elképedtem. Alfonz úgy mosolygott, mint egy kisgyerek, amellyel valami nagyon jó dolog történt. Kérés nélkül kiszállt ezután az ágyamból és kiment a szobámból. Hosszan néztem utána, mégsem jöttem rá, miért örült annyira, hogy mellettem megfagyhatott az éjjel. Ennek ellenére hálás voltam Alfonznak, hogy ennyivel beérte.

És reméltem, hogy többször nem kell megismételnünk ezt az estét.