Az a három nap, ami Teodor látogatásáig volt, borzalmas lassúsággal telt. Nem volt egy nyugodt percem sem. Alfonzot mindjárt az első nap ledobta a kedvenc lova, mert túl durva volt vele a benne munkáló feszültségtől. Az a férfi hozta haza, aki tanácsot kérni ment ki hozzá, majd orvost is hívott. A szőke meg persze csak tajtékzott, szidta a fekete állatot, s én hiába nyugtattam, mondtam neki, hogy ő volt a hibás, mintha csukva lett volna a füle. Végül felhagytam ezzel és magára hagytam füstölögni. A doktort teával kínáltam és édes süteménnyel, melybe túl sok cukrot szórtam. Én sem voltam teljesen magamnál, emésztettek a gondolatok, a félelmek kezdtek túlburjánzani rajtam. Rettegtem attól, hogy szembesülnöm kell azzal, amit évek alatt sem tudtam teljesen elfelejteni, hiába dolgoztam rajta keményen.
Második nap Vili jött úgy haza, mintha áthajtott volna rajta egy szekér. Nyúzott volt, a haja kócos, a tekintete semmibe vesző. Mikor kérdeztem, mi történt, csak annyit felelt, szüksége van egy kis magányra. A vacsoránál tudtam kiszedni belőle, hogy össze-vissza hadovált, összecserélt dolgokat és végül megsértett egy idős hölgyet, pedig nem akarta ezt tenni.
Mégis az utolsó nap volt a legrosszabb. Ízletes ebédet akartam főzni, de az egészet ki kellett öntenem, annyira félreízeztem. A levest és a pörköltet is. Sírva is fakadtam. Amikor a fiúk hazajöttek, rémülten ugrottak hozzám. Vissza se mentek dolgozni, némi igazgatás alapján készítettek rántott gombát, összetörték a főtt krumplit, tettek bele vajat, sót és tejet, hogy kellemes legyen. A legnagyobb kihívást mégis a rántott leves jelentette nekik, melynek rántását nekem kellett megcsinálnom, mert ők odaégették volna. Ketten voltak egy lábosra, mindenről pontos utasítást adtam, de el kellett ismernem, szegények tényleg nem rendelkeznek valami jó érzékkel a főzéshez. Vili még valahogy elboldogult, Alfonzzal kiegészülve azonban katasztrófa fenyegetett.
Az időm nagy részét a természetben töltöttem. Feküdtem a nagy diófa alatt és az eget néztem. Számoltam a felhőket és reméltem, gyorsabban pereg az idő, mint ahogy azok hemperegtek végig a kék égtengeren. Kínomban virágkoszorút fontam, kitakarítottam a házat, de miután összetörtem egy tányért, felhagytam vele és inkább visszavonultam. Nem ment a varrás, sem a hímzés, noha nem is erőltettem nagyon, féltem, csak kárt okoznék magamnak vagy az anyagoknak ebben az ideges állapotomban. Szerettem volna hasznosan tölteni az időt, hiába. Képtelen voltam a normális működésre.
Helyette gondolkodhattam. Volt időm visszaemlékezni Teodor festményeire. Azokra a durva képekre, amelyeket otthagyott nekem. Visszhangzott a fejemben a kérdés: Neked mit jelentett az a kép? Mit jelentett? Nem tudtam megfogalmazni, főleg úgy nem, hogy én "teljes pompájában" nem is láttam, ám amint rágondoltam, kirázott a hideg. Mégis mindig visszatértem a Napba öltözött nőhöz, a két gyilkos szeretőhöz, "A szőke herceg" két festményéhez. Ezek voltak a legélesebbek a fejemben. Hiszen a jelenemről szóltak! És nem csak az enyémről.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése