Meghívás

A katasztrófába érkezett meg Teodor. Kiabáltunk Alfonzzal, de mint két megveszekedett őrült. Próbálta elérni, hogy én küldjem el a művészt, ha megérkezik, hátha nem jön akkor majd vissza. Elmondtam neki, hogy ha ők nem eresztik be, Teodor kitartó lesz, s rövidesen én keresem meg őt valahol, ha nem hagynak engem találkozni vele, így hát a szőkének nem volt más választása, minthogy engem próbált rávenni, verjem ki a fejemből ezt az őrültséget. Vili némán ült az asztalnál, kezei keményen karba fonva, egyik lába áttéve a másikon, arcán a nyugalom álarca repedezett a benne egyre növekvő indulatoktól. Alfonz nem fogta fel a jeleket, én azonban időben meghátráltam. Az idősebb fiú felugrott a székről és egyetlen szót ordított rá barátjára, amely ettől annyira megdöbbent, hogy menten elhallgatott.
- Úgy veszekszel Emilivel, mintha lenne választásod ebben az egészben! - morogta, mint egy felbosszantott kutya. Igazán ijesztő volt, ezért nem ültem vissza a helyemre, hanem rajtra kész maradtam, hogy ha szükséges, magára hagyjam a két fiatal férfit, míg letárgyalják a maguk módján a dolgokat. - Nyugodj már bele végre, hogy ez a Teodor eljön, ha tetszik, ha nem és neked sincs közöd hozzá, hogy Emili elküldi-e, vagy sem! - parancsolta szinte. Hangja nyomán csend támadt, melybe belehallatszott a kopogtatás, amelyről mind tudtuk, mit jelent. Alfonz ugrott elsőnek. Még meg sem kerültem az asztalt, mikor szabályszerűen kitépte az ajtót Teodor előtt.
- Mehetsz! - morrantotta ellenségesen, és hiába volt halk, mindketten jól hallottuk a konyhában.
- Szép jó estét. - köszönt illedelmesen azért a jövevény, s megeresztett egy bocsánatkérő, de játékos félmosolyt. Valószínűleg már ott ácsorgott az ajtóban egy ideje és várta, hogy kopoghasson, hiszen a hangzavartól biztos nem hallottuk volna, ha korábban megteszi. Szóval tudta már, hogy hiába ellenkezik hevesen a szőkeség, Vilivel mi ketten már döntöttünk és többségben is voltunk ezzel.
- Szia. - köszöntem neki zavarodottan. Szégyenkeztem, amiért nem maradt semmi, amivel megkínálhattam, mert amit a fiúkkal főztünk, mind megettük.
- Üdv. - mondta a lehető legsemlegesebb hangon Vili, majd elhúzta a fújtató szőkét az útból, hogy Teodor beléphessen hozzánk. - Higgadj le, vagy kiviszlek a lóitatóhoz és belemártalak. - fenyegette halkan Alfonzt komoran. Tudtuk, hogy nem viccel. - Foglalj helyet. - kínálta fel helyét a vendégnek, s ő hozott a szobájából egy széken, amire leülhetett.

Feszültek voltunk mind. A gyomrom diónyira szűkült, nem győztem imádkozni, hogy ne legyen semmi baj. Alfonz nem is titkolta ellenérzését és ellenséges hozzáállását ezzel az összejövetellel kapcsolatban, a másik fiú azonban most is nagyobb falat volt, ő hallgatásba burkolózott és csak figyelt. Az arca megfejthetetlen volt, túl jól tartotta magán rezzenéstelen maszkját. Teodor sem tűnt annyira fesztelennek, mint szokott, kivételesen többet foglalkozott hallgatóközönségével.
- Nem tudom, mennyit tudtok rólam, ezért elmondanám, ki vagyok. - kezdte a bevezető kérdések és válaszok után Teodor. - Messzi földről érkeztem, tanult pszichológus vagyok. Önismereti, önképző és feloldó összejöveteleket tartok. Csoportos foglalkozásokat, amelyek segítik az egyének készségeit fejleszteni, problémáit megoldani. - fejtette ki. Éreztem, hogy megválogatja a szavait, ahogy azt is, hogy Alfonz majdnem mind után fel akart szólalni, de a félsz, hogy idősebb barátunk valóban belenyomja a lovak itatójába, lakatot tartott a száján. - Szeretném Emíliát is elhívni egy ilyen csoportos foglalkozásra. - bökte ki végül.
- Aztán minek? - lökte oda a vendégnek Alfonz. Nem bírta ki. Felteszem, tesztelni akarta Teodort, s ez ellen Vilinek sem volt kifogása, mert a szeme sem rebbent.
- Mert én tudok neki segíteni. - felelte nyugodtan a fiú.
- Honnan veszed te azt? - vetette oda neki máris a következő kérdést Alfonz.
- Mert olyan emberekkel foglalkozom, akiket bántottak. - kezdte, s hogy megakadályozza, hogy a szavába vágjon a szőke, felemelte a kezét. - Nincs szükségem arra, hogy bebizonyítsd a nagyobb rátermettségedet. Én elismerem az erényeidet és szeretném felhívni a figyelmedet arra, hogy tanulmányaim mellett érzelmileg nem vagyok érintett a dologban úgy, ahogy te, vagy a barátod. - közölte fagyosabban és halálos komolysággal. Vilinek is kerekre tágultak a szemei, én pedig csak vigyorogtam magamban. - Ezen előnyök által bármennyire is nem tetszik, alkalmasabb vagyok a segítségnyújtásra. Emília már ezt el is fogadta, csupán a formalitás miatt jöttem el hozzátok. Hogy lássátok, ki vagyok, milyen és kire bízzátok őt. Azt kérem, bízzatok bennem. - és végighordozta tekintetét a két fiún.
- A bizalmat kiérdemelni szokták az emberek, nem az ölükbe pottyantják. - szólalt meg a sötéthajú. Teodor kicsit felengedett, apró mosolyra húzódtak ajkai és bólintott. - Mesélj erről a csoportról, amibe Emilit hívod. - kérte igyekezve tárgyilagos lenni. Úgy tűnt, nem azt kapta válaszul, amire számított és ezért gyorsan túl akart lépni a témán. Persze ezt mindenbizonnyal nem csak én vettem észre.
- Vegyesen vannak benne férfiak és nők. - kezdte készségesen Teodor. - Bármikor lehet csatlakozni és bármikor ki lehet lépni a körből. Hetente egyszer, igény esetén többször ülünk össze az általános iskola egyik termében. Kötetlen beszélgetéssel kezdünk, mindenki mesélhet a napjáról, vagy valamiről, ami történt vele. Aztán átveszem a szót, s irányított beszélgetéssé alakítom a foglalkozást, feladatokat adok, amit éppen kitalálok. Általában másfél órát foglal el ez a program a napból, de amikor új tag van, szánunk figyelmet a bemutatkozásra, s arra, hogy röviden mindenki ismertesse, mi történt vele, ezért akár a duplájára is duzzadhat ez az idő.
- Most hányan vagytok?
- Tizenketten.
- És ez a beszélgetősdi segít bármit is? - kérdezte Alfonz hitetlenségtől átitatott hangon.
- Igen. Sokan ma már nyugodt, boldog életet élnek, nem is járnak a társaságunkba, ellenben összejárnak azokkal, akiket ott ismertek meg.
- Mit is tudsz te pontosan Miliről? - vetette oda durván. Egy tompa puffanás hallatszott az asztal alól, majd a szőkeségnek kiült az arcára a fájdalom. Megrovón pillantottam Vilire, úgy éreztem, bemutatkoznak, mint két gyerek, ami nem tetszett.
- Nem sokat. Persze értem, miért kérdezted, ezért elmondanám, hogy nem is volt szándékom mindent kihúzni belőle. Mindennek megvan a maga ideje és módja.
- Nem tetszik a modorod. - morogta Alfonz.
- Ez kölcsönös. A tisztelet legcsekélyebb jele nélkül beszélsz velem, én pedig igyekszem ezt nem felvenni.
- Nincs miért tisztelnem téged!
- Ez a te bizonyítványod. - felelt nyugodtan Teodor, mire a szőke felugrott. Rá akart rontani, ám mivel Vili is talpra ugrott, inkább dühösen kivágtázott a házból maga után becsapva az ajtót. Mindketten elég kellemetlenül éreztük magunkat a szőke viselkedése miatt, de a vendégünket kicsit sem ijesztette meg, vagy érte váratlanul. - Kicsit forrófejű, de semmi baj vele. - jegyezte meg barátságosan. - Jelenleg a hét közepén tartjuk a foglalkozásokat öt órától.
- Gondolom, nem árulhatsz el túl sokat a jelenlegi csoportodról. - találgatott Vili.
- Így van. Van olyan ember, aki évek óta a csoport tagja, ő a legtöbb esetben hallgat, ha mégis megszólal, jóindulatú csípős megjegyzéseket tesz. Úgy tekintek rá, mint egy segédre, mert gyorsan és velősen reagál, méghozzá azokban az esetekben, amelyekben arra valóban szükség van. Ő mióta először megjelent, hallgat arról, miért van ott, csak a jellemfejlődése folytán látom, hogy segít neki a csoport.
- Szóval nem kötelező elmondani, mi történt? - kérdeztem reménykedve. Teodor elmosolyodott.
- Nincs olyan, hogy kötelező. Ajánlott, javaslott, lehetséges, ilyen szavakat ismerek.
- És ha ez az ember, akiről beszéltél, nem is élt meg semmilyen erőszakos eseményt? - vetette fel Vili.
- Biztos vagyok benne, hogy valamit megélt. Egyébként nem feltétele a csatlakozásnak az, hogy erőszakot éljen meg valaki közvetlen módon. Szemtanút is rázhat meg egy ilyen cselekmény, vagy olyan lelki társat, akinek csak elmesélték.
- Ezek szerint akár én is részt vehetnék egy-egy beszélgetésen?
- Természetesen. Ha úgy érzed, hogy javadra vállna, gyere el nyugodtan. - felelt barátságosan Teodor. Úgy láttam, Vili gondolkodóba esett. Talán megint nem azt kapta, amire számított? Nem tudtam eldönteni. - Azért nem javaslom, hogy Emíliát védd, hiszen nincs mitől. Azért nincs értelme beülnöd, meghallgatni, kivel mi történt, mert azzal sem te, sem a csoport tagjai nem gyarapodnak. Ha érdemben hozzá kívánsz szólni, vagy neked van szükséged valamilyen téma felboncolására, a kapuk nyitva állnak, ha viszont csak az ottléteddel akarsz üzenni bárkinek, arra kérlek, ne gyere. Feszélyezőn hat egy olyan ember, aki csak azért jön, hogy erőt képviseljen, s azt hiszem, ez nem igény hosszas magyarázatot.
- Megértettem. - szólalt meg a fiú. Ezzel úgy hiszem, mindent tisztáztunk. Teodor nem is időzött ezután sokáig nálunk. Nem kért semmit, nem akart cseverészni, hagyni akarta megemészteni azokat, amiket megbeszéltünk. És ez így volt jól.