Éjfél körül sikerült elaludnom. Annyi minden volt a fejemben és addig nem hagytak békén, míg minddel nem foglalkoztam legalább egy keveset. Vissza akartam lépni, nem akartam abba a csoportba menni, melybe Teodor, holott mindennél jobban vágytam arra, hogy megszabaduljak a félelmeimtől. De vajon ezt miért nem lehet egyedül, vagy valakivel, akiben meg tudok bízni? Ezen gondolkodtam a legtöbbet és mikor rájöttem, hogy nem tudok felsorolni egyetlen embert sem, akiben meg tudnék bízni maximálisan, megértettem, hogy valóban szükségem van arra, hogy foglalkozzanak velem abban a csoportban. Féltem. Féltem, mert tudtam, hamarosan szembe kell néznem az emlékeimmel. Azokkal, amelyekért bármit adtam volna, hogy elfelejthessem őket.
Amikor felébredtem, kimásztam az ágyamból, nyújtóztam egyet, majd észrevettem az engem figyelő zöldkarimás barna szemeket és egy nyikkanást kiadva visszaugrottam a takaróm alá. Alfonz úgy bámult rám, mintha meg akart volna ölni. A szemeiben szinte láttam a tűz lobogását, amely félelmetesen hatott akkor. Az arca olyan feszült volt, hogy össze lehetett volna téveszteni egy durván faragott kőszoboréval. Csak pislogtam rá, de ő hallgatott. Tüntetett, méghozzá azellen, tudtam jól, hogy elmenjek abba a csoportba. Ő akart segíteni rajtam, ő akart a megmentőm, a hercegem lenni. Magának akarta a rajongásom, de én nem voltam ártatlan kis toronyba zárt hercegnő, képtelen lettem volna rajongani érte azok után, hogy tudtam, megveszik az irántam érzett szerelemtől. Már nem azért, hogy viszont szeressem, az érzelmei rabja lett és akkor reggel szinte biztos voltam benne, hogy kezd tőlük becsavarodni.
Hosszú percekig bámultuk egymást, aztán, mintha felébredt volna, megrázta a fejét, akkor pislogott szerintem először, majd felállt a székről és odajött az ágyamhoz, melyre azonnal le is ült az engedélyem kikérése nélkül. Még kisebbre húztam magam össze.
- Hogy aludtál? - kérdezte a fiú. Komoly aggályaim voltak a beszámíthatóságát illetően.
- Jól. - böktem ki.
- Tudom, hogy téged kicsit sem érdekel, de engem szörnyen nyugtalanít ez az egész, Mili. - kezdte aztán azt, amit mindenbizonnyal eredetileg akart mondani. Fásultan felsóhajtottam. - Miért ő ajánlotta a segítségét?! Mili, minden rendes orvos megvárja, míg a páciens megy el hozzá! - folytatta fojtott kiabálással. Nem akartam veszekedni vele. Nem akartam folytatni, újrakezdeni, megint végigcsinálni ezt az egészet. Behunytam a szemeim és befogtam a füleim.
Ragaszkodtam ahhoz a csoporthoz, amelyet még nem is ismertem. Ragaszkodtam hozzá, mert egy olyan reménybe kezdett már a tényének tudata ringatni, amiben ringni akartam. Elszántam magam arra, hogy ha kell, szembenézek az emlékeimmel, ha ettől azok elhagynak engem. Tudtam, ekkor már hittem is, hogy a sebeim csak úgy gyógyulhatnak meg, ha felszaggatom őket a legkeményebb elhatározottsággal és kioperálom belőlük azokat a részeket, amelyek fekélyessé tették valamennyit és kivágom magamból az elhalt szöveteket. Láttam magam előtt, ahogy megteszem, ahogy felállok a körből és elmondom, mi történt velem. Csak ennyit, semmi többet, talán féltem továbbképzelni az eseményeket. De ezt már sejtszinten meg akartam tenni.
Alfonz megfogta a kezeimet és elrántotta a füleimtől. Olyan durva volt, hogy egy pillanatig nem kaptam levegőt sem a rémülettől. Persze ő is felfogta, hogy megijesztett, ettől pedig ráeszmélhetett valamire, mert rögtön eleresztett és felpattant az ágyamról. Hideg futkosott a hátamon, s reszkettem.
- Bocsáss meg. - kérte. Képtelen voltam bármit is mondani neki, így a bizonytalanságtól elkínzottan hagyta el a szobát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése