Elhamarkodott csalódás

Az elkövetkezendő két napot a tisztáson töltöttem. Megcsináltam a feladataimat, főztem, mostam, takarítottam, aztán fogtam egy könyvet és elmentem a kedvenc helyemre. Esténként, már napnyugta után tértem haza első nap, amiért szép kis leszúrást kaptam a két fiútól, de látva, hogy durcásan faképnél hagyom őket, meglepve elkerültek. A tisztásról mentem az első körbeszélgetésre. Remegő térdekkel, időnként megállva, mert az izgalomtól és a félelemtől levegőt sem kaptam. Mikor odaértem az általános iskola elé, összeszorult torokkal még végiggondoltam a lehetőséget, hogy elszaladhatok, aztán Teodor megörülve köszönt rám a hátam mögül. Frászt kaptam, de ő csak nevetett rajtam.

- Ne aggódj, nem fognak megenni. - bíztatott, én mégsem akarództam jobban menni az előbbi pillanatnál. - Nincsenek kötelezettségeid. Csak bejössz, beszélgetsz pár emberrel és elmész. Vagy a cél előtt fordulsz meg? - kérdezte, s tovább indult. Nem vesztegetett a bíztatásomra több időt, azt akarta nyilván, hogy én hozzam meg a döntést, gyáván megfutamodom-e, vagy pedig bátran előre lépek és követem őt. Nem volt sok időm dönteni, mert gyorsan távolodott tőlem. Előre indultam, méghozzá szaladva, hogy beérjem. S mikor odaértem Teodorhoz, ő rám mosolygott, büszkén és bátorítóan. Nem szólt hozzám, csupán bevezetett az egyik földszinti terembe.

Nem volt különösebb, mint bármely más osztályterem szerintem. Annyi lehetett más benne, hogy a padokat széttolták már és a székek körbe voltak állítva. Nyolcan ültek bent, három férfi és öt nő. Különböző korúak, magasságúak és kedvűek voltak. Mind érdeklődve fordultak felém, s barátságosan köszöntötték Teodort. Azokból az első mondatokból megéreztem, mennyire hálásak a fiúnak, mennyire szeretik és tisztelik. Valahogy minden a hangsúlyukban és a szemeikben volt. Köszöntem nekik és bemutatkoztam. Míg meg nem érkezett újabb két tag, ők csevegtek, én pedig szeppenten ültem az egyik széken. A két nő visszafogottabb volt az ottlévőknél, összehúzva magukat, mint két állat, amely ismeretlen helyre tévedt, úgy jöttek a kör felé. Biccentéssel köszöntek mindketten és sutyorogva beszélgetni kezdtek, mikor leültek. Már csak ketten hiányoztak, de idő volt, Teodor felállt. Ez valami jel lehetett, vagy csak mindenkire úgy hatott, mert néma csend támadt és akik a kör közepén álltak, mind a helyükre húzódtak.

- Üdvözöllek benneteket. - kezdte a fiú. Ekkor kinyílt az ajtó és belépett egy fickó. Idősebb volt az átlagnál, s teljesen kívülállónak tűnt. Olyannak, aki nem tartozik ide. Aki mintha eltévedt volna, mégis magabiztosan biccentett Teodornak és csatlakozott hozzánk. Jégkék szemei voltak, amelyek rám szegeződtek. Nyíltan és határozottan fúródott a tekintete a szemeimbe, szinte éreztem, ahogy kiolvassa belőlem, hogy rettegek. Még akkor sem vette le rólam a szemét, amikor leült. Nem tartott attól, hogy félreül, lassan, de magabiztosan mozgott. A levegő viszont megfagyott érkeztetétől. Egyedül Teodor nem reagált úgy, mint mi, nem húzta össze magát. Helyette ugyanolyan barátságos volt ehhez az emberhez. - Pontosan, mint mindig. - jegyezte meg mosolyogva a férfinek. - Ott tartottam, hogy be akartam nektek mutatni egy reménybeli új tagunkat. Emília, kérlek, állj fel és mondj pár szót magadról. - kért fel engem. - Csak amit fontosnak gondolsz, pár apróságot. - tette hozzá, mikor felismerte azt a gondolatot a fejemben, amely nem akart eltűnni. "Fuss!", ezt üzente bennem valami, de megküzdöttem vele. Felálltam és körbenéztem a hét nőn és a négy férfin.

- Sziasztok. - kezdtem ostobán érezve magam, de páran lelkesen integettek és köszöntek nekem. Ez felbátorított egy nagyon picit. - Emília vagyok, mint már bemutattak. Kicsit több, mint húsz éves vagyok. - meséltem, de itt egy kicsit elakadtam. Lenéztem magamra és a ruhámról eszembe jutott, mit szeretek csinálni. - Főzni, varrni és hímezni szeretek, meg sétálni a természetben. - böktem ki a végére teljesen elbizonytalanodva, majd azonnal leültem.

- Remek. - dicsért Teodor, majd intett a mellettem ülő visszahúzó nőnek, hogy ő is járjon el hozzám hasonlóan. Úgy festett, mintha foghúzásra készült volna, ám végül felállt.

- Melani vagyok. Közel harminc. És legjobban festeni szeretek. - habogta el, azzal már le is ült. Teodor mosolyogva biccentett neki, aztán a mellette ülő következett.

- Siara a nevem. A korom nem mondom meg, szerintem nem fontos. Hobbim a kertészkedés és a főzés. Van egy kisfiam, vele élek. - mondta el, aztán leült. S ez így ment szép lassan, míg végül az utolsónak érkezett férfihez értünk. Méltóságteljesen emelkedett meg.

- Adriannak hívnak. Elmúltam harminc. Négy éve költöztem Montogenbe, körülbelül ennyi ideje vagyok Teodor csoportjának tagja is. Különféle táncokat szeretek megtanulni és futni. - mutatkozott be. Ő volt a legrégebbi tag, és ő volt az egyetlen, akinek olyan hobbija volt, amelyet nem magányosan végzett. Mindenki valami olyasmit szeretett csinálni, amely közben egyedül lehetett, ő azonban a tánccal kirívott a csoportból. - Miért vagy itt? - kérdezte tőlem. A hangja karcos volt és barátságtalannak hatott a kérdése. Visszarettentem. Leült mellém és áthatóan belenézett a szemembe. Segélykérőn Teodorra néztem, de ő meghagyta nekem a választást, akarok-e válaszolni erre, vagy sem. Sóhajtottam és lesütöttem a szemem.

- Talán előbb válaszolj te. - mondta neki az egyik fiatalabb lány. Kiéreztem a hangjából az ellenszenvet.

- Én vagyok az ellenpólus. - felelt könnyelmű vállrándítással Adrian. - Egyébként meg csak. - tette hozzá gondosan hangsúlyozva. Hátradőlt a szék támláján és végignézett a társaságon, melyből senki sem viszonyult hozzá jó szívvel, egyedül Teodor mosolygott. Nem értettem sem az ő örömét, sem pedig a férfi válaszát.

- Csodálkoztam volna, ha Adrian most mondja meg, igazából miért van köztünk. - élcelődött az egyik idősebb nő. Nem tűnt úgy, hogy a nevezetett zavarná, hogy nem kedvelik. A maga részéről feltette azt a kérdést, amelyiket akarta, s melyre várta a választ, egyébként végzett az úgymond kötelessége szerinti felelettel és kivonta magát a társalgásból.

- Hát... - kezdtem végül motyogva és szégyenkezve. - Mert... én... - de éreztem, ahogy már attól teljesen kiborulásközelbe értem, hogy rágondoltam a múltamra.

- Mi is azért vagyunk itt. - szakított félbe a fiatalabb lány. Azt hiszem, a neve Anina volt. - Engem két éve megtámadtak éjjel az utcán. Hazafele mentem és... - de elcsuklott a hangja. Kerek szemekkel néztem, ahogy valósággal fuldoklik, úgy küzd meg a folytatással.

- Semmi baj. - szólt neki végtelen nyugtatóenergiával Teodor. - Ha beszélni szeretnél róla, megvárjuk, míg elmondod, ha viszont nem, mi azt is megértjük és nem faggatunk.

- De én el-akarom-mondani! - hadarta és felállt, így kérve szót és figyelmet magának. Többen tisztelettel nézték. Elszánt volt az arca. Kezei ökölbe szorultak és becsukta a szemeit, hogy ne lásson minket. - Hazafele mentem a barátomtól és egy kisebb csapat fiú heccből követett, körbevett, elszedték a dolgaimat és meg is ütöttek, amikor... amikor vissza akartam venni. - mesélte el majdnem zokogva. Frissebb volt az emléke, mint az enyém, s a sajátomat ismerve nem tudtam megérteni, ez miért okozott neki ekkora traumát. Anina visszazuhant a székére, mire a mellette ülők odabújtak hozzá és vigasztalni kezdték. Felállt a velem majdnem szemben ülő srác. Talán Tom volt a neve, nem voltam biztos benne.

- A szüleim nem éltek harmónikus kapcsolatban, ittak mind a ketten és vertek engem. Egymásnak is mentek több alkalommal, míg apám agyon nem ütötte az anyámat. Elkerültem otthonról, árvaházba dugtak, ahol a többek űztek velem ostoba tréfákat, mivel mindenkitől féltem. Megszöktem és a szomszédos városokban kóboroltam. Egy szabó fogadott maga mellé, megtanított a mesterségére, valósággal a fiának fogadott, de a részegektől a mai napig elfog a rettegés. - számolt be összeszedetten erről.

Elfordítottam a fejemet. Becsapva éreztem magam. Senki sem ment keresztül olyasmin a jelek szerint, amin én. Teodor viszont ezt mondta és én vakon hittem neki. Legszívesebben felálltam volna és otthagytam volna ebben a pillanatban a csoportot. Engem nem megvertek. Velem rosszabb történt. És nekem még most, hat évvel később sem volt normális életem.