Elhamarkodott csalódás

Az elkövetkezendő két napot a tisztáson töltöttem. Megcsináltam a feladataimat, főztem, mostam, takarítottam, aztán fogtam egy könyvet és elmentem a kedvenc helyemre. Esténként, már napnyugta után tértem haza első nap, amiért szép kis leszúrást kaptam a két fiútól, de látva, hogy durcásan faképnél hagyom őket, meglepve elkerültek. A tisztásról mentem az első körbeszélgetésre. Remegő térdekkel, időnként megállva, mert az izgalomtól és a félelemtől levegőt sem kaptam. Mikor odaértem az általános iskola elé, összeszorult torokkal még végiggondoltam a lehetőséget, hogy elszaladhatok, aztán Teodor megörülve köszönt rám a hátam mögül. Frászt kaptam, de ő csak nevetett rajtam.

- Ne aggódj, nem fognak megenni. - bíztatott, én mégsem akarództam jobban menni az előbbi pillanatnál. - Nincsenek kötelezettségeid. Csak bejössz, beszélgetsz pár emberrel és elmész. Vagy a cél előtt fordulsz meg? - kérdezte, s tovább indult. Nem vesztegetett a bíztatásomra több időt, azt akarta nyilván, hogy én hozzam meg a döntést, gyáván megfutamodom-e, vagy pedig bátran előre lépek és követem őt. Nem volt sok időm dönteni, mert gyorsan távolodott tőlem. Előre indultam, méghozzá szaladva, hogy beérjem. S mikor odaértem Teodorhoz, ő rám mosolygott, büszkén és bátorítóan. Nem szólt hozzám, csupán bevezetett az egyik földszinti terembe.

Nem volt különösebb, mint bármely más osztályterem szerintem. Annyi lehetett más benne, hogy a padokat széttolták már és a székek körbe voltak állítva. Nyolcan ültek bent, három férfi és öt nő. Különböző korúak, magasságúak és kedvűek voltak. Mind érdeklődve fordultak felém, s barátságosan köszöntötték Teodort. Azokból az első mondatokból megéreztem, mennyire hálásak a fiúnak, mennyire szeretik és tisztelik. Valahogy minden a hangsúlyukban és a szemeikben volt. Köszöntem nekik és bemutatkoztam. Míg meg nem érkezett újabb két tag, ők csevegtek, én pedig szeppenten ültem az egyik széken. A két nő visszafogottabb volt az ottlévőknél, összehúzva magukat, mint két állat, amely ismeretlen helyre tévedt, úgy jöttek a kör felé. Biccentéssel köszöntek mindketten és sutyorogva beszélgetni kezdtek, mikor leültek. Már csak ketten hiányoztak, de idő volt, Teodor felállt. Ez valami jel lehetett, vagy csak mindenkire úgy hatott, mert néma csend támadt és akik a kör közepén álltak, mind a helyükre húzódtak.

- Üdvözöllek benneteket. - kezdte a fiú. Ekkor kinyílt az ajtó és belépett egy fickó. Idősebb volt az átlagnál, s teljesen kívülállónak tűnt. Olyannak, aki nem tartozik ide. Aki mintha eltévedt volna, mégis magabiztosan biccentett Teodornak és csatlakozott hozzánk. Jégkék szemei voltak, amelyek rám szegeződtek. Nyíltan és határozottan fúródott a tekintete a szemeimbe, szinte éreztem, ahogy kiolvassa belőlem, hogy rettegek. Még akkor sem vette le rólam a szemét, amikor leült. Nem tartott attól, hogy félreül, lassan, de magabiztosan mozgott. A levegő viszont megfagyott érkeztetétől. Egyedül Teodor nem reagált úgy, mint mi, nem húzta össze magát. Helyette ugyanolyan barátságos volt ehhez az emberhez. - Pontosan, mint mindig. - jegyezte meg mosolyogva a férfinek. - Ott tartottam, hogy be akartam nektek mutatni egy reménybeli új tagunkat. Emília, kérlek, állj fel és mondj pár szót magadról. - kért fel engem. - Csak amit fontosnak gondolsz, pár apróságot. - tette hozzá, mikor felismerte azt a gondolatot a fejemben, amely nem akart eltűnni. "Fuss!", ezt üzente bennem valami, de megküzdöttem vele. Felálltam és körbenéztem a hét nőn és a négy férfin.

- Sziasztok. - kezdtem ostobán érezve magam, de páran lelkesen integettek és köszöntek nekem. Ez felbátorított egy nagyon picit. - Emília vagyok, mint már bemutattak. Kicsit több, mint húsz éves vagyok. - meséltem, de itt egy kicsit elakadtam. Lenéztem magamra és a ruhámról eszembe jutott, mit szeretek csinálni. - Főzni, varrni és hímezni szeretek, meg sétálni a természetben. - böktem ki a végére teljesen elbizonytalanodva, majd azonnal leültem.

- Remek. - dicsért Teodor, majd intett a mellettem ülő visszahúzó nőnek, hogy ő is járjon el hozzám hasonlóan. Úgy festett, mintha foghúzásra készült volna, ám végül felállt.

- Melani vagyok. Közel harminc. És legjobban festeni szeretek. - habogta el, azzal már le is ült. Teodor mosolyogva biccentett neki, aztán a mellette ülő következett.

- Siara a nevem. A korom nem mondom meg, szerintem nem fontos. Hobbim a kertészkedés és a főzés. Van egy kisfiam, vele élek. - mondta el, aztán leült. S ez így ment szép lassan, míg végül az utolsónak érkezett férfihez értünk. Méltóságteljesen emelkedett meg.

- Adriannak hívnak. Elmúltam harminc. Négy éve költöztem Montogenbe, körülbelül ennyi ideje vagyok Teodor csoportjának tagja is. Különféle táncokat szeretek megtanulni és futni. - mutatkozott be. Ő volt a legrégebbi tag, és ő volt az egyetlen, akinek olyan hobbija volt, amelyet nem magányosan végzett. Mindenki valami olyasmit szeretett csinálni, amely közben egyedül lehetett, ő azonban a tánccal kirívott a csoportból. - Miért vagy itt? - kérdezte tőlem. A hangja karcos volt és barátságtalannak hatott a kérdése. Visszarettentem. Leült mellém és áthatóan belenézett a szemembe. Segélykérőn Teodorra néztem, de ő meghagyta nekem a választást, akarok-e válaszolni erre, vagy sem. Sóhajtottam és lesütöttem a szemem.

- Talán előbb válaszolj te. - mondta neki az egyik fiatalabb lány. Kiéreztem a hangjából az ellenszenvet.

- Én vagyok az ellenpólus. - felelt könnyelmű vállrándítással Adrian. - Egyébként meg csak. - tette hozzá gondosan hangsúlyozva. Hátradőlt a szék támláján és végignézett a társaságon, melyből senki sem viszonyult hozzá jó szívvel, egyedül Teodor mosolygott. Nem értettem sem az ő örömét, sem pedig a férfi válaszát.

- Csodálkoztam volna, ha Adrian most mondja meg, igazából miért van köztünk. - élcelődött az egyik idősebb nő. Nem tűnt úgy, hogy a nevezetett zavarná, hogy nem kedvelik. A maga részéről feltette azt a kérdést, amelyiket akarta, s melyre várta a választ, egyébként végzett az úgymond kötelessége szerinti felelettel és kivonta magát a társalgásból.

- Hát... - kezdtem végül motyogva és szégyenkezve. - Mert... én... - de éreztem, ahogy már attól teljesen kiborulásközelbe értem, hogy rágondoltam a múltamra.

- Mi is azért vagyunk itt. - szakított félbe a fiatalabb lány. Azt hiszem, a neve Anina volt. - Engem két éve megtámadtak éjjel az utcán. Hazafele mentem és... - de elcsuklott a hangja. Kerek szemekkel néztem, ahogy valósággal fuldoklik, úgy küzd meg a folytatással.

- Semmi baj. - szólt neki végtelen nyugtatóenergiával Teodor. - Ha beszélni szeretnél róla, megvárjuk, míg elmondod, ha viszont nem, mi azt is megértjük és nem faggatunk.

- De én el-akarom-mondani! - hadarta és felállt, így kérve szót és figyelmet magának. Többen tisztelettel nézték. Elszánt volt az arca. Kezei ökölbe szorultak és becsukta a szemeit, hogy ne lásson minket. - Hazafele mentem a barátomtól és egy kisebb csapat fiú heccből követett, körbevett, elszedték a dolgaimat és meg is ütöttek, amikor... amikor vissza akartam venni. - mesélte el majdnem zokogva. Frissebb volt az emléke, mint az enyém, s a sajátomat ismerve nem tudtam megérteni, ez miért okozott neki ekkora traumát. Anina visszazuhant a székére, mire a mellette ülők odabújtak hozzá és vigasztalni kezdték. Felállt a velem majdnem szemben ülő srác. Talán Tom volt a neve, nem voltam biztos benne.

- A szüleim nem éltek harmónikus kapcsolatban, ittak mind a ketten és vertek engem. Egymásnak is mentek több alkalommal, míg apám agyon nem ütötte az anyámat. Elkerültem otthonról, árvaházba dugtak, ahol a többek űztek velem ostoba tréfákat, mivel mindenkitől féltem. Megszöktem és a szomszédos városokban kóboroltam. Egy szabó fogadott maga mellé, megtanított a mesterségére, valósággal a fiának fogadott, de a részegektől a mai napig elfog a rettegés. - számolt be összeszedetten erről.

Elfordítottam a fejemet. Becsapva éreztem magam. Senki sem ment keresztül olyasmin a jelek szerint, amin én. Teodor viszont ezt mondta és én vakon hittem neki. Legszívesebben felálltam volna és otthagytam volna ebben a pillanatban a csoportot. Engem nem megvertek. Velem rosszabb történt. És nekem még most, hat évvel később sem volt normális életem.

Kemény elszántság

Éjfél körül sikerült elaludnom. Annyi minden volt a fejemben és addig nem hagytak békén, míg minddel nem foglalkoztam legalább egy keveset. Vissza akartam lépni, nem akartam abba a csoportba menni, melybe Teodor, holott mindennél jobban vágytam arra, hogy megszabaduljak a félelmeimtől. De vajon ezt miért nem lehet egyedül, vagy valakivel, akiben meg tudok bízni? Ezen gondolkodtam a legtöbbet és mikor rájöttem, hogy nem tudok felsorolni egyetlen embert sem, akiben meg tudnék bízni maximálisan, megértettem, hogy valóban szükségem van arra, hogy foglalkozzanak velem abban a csoportban. Féltem. Féltem, mert tudtam, hamarosan szembe kell néznem az emlékeimmel. Azokkal, amelyekért bármit adtam volna, hogy elfelejthessem őket.

Amikor felébredtem, kimásztam az ágyamból, nyújtóztam egyet, majd észrevettem az engem figyelő zöldkarimás barna szemeket és egy nyikkanást kiadva visszaugrottam a takaróm alá. Alfonz úgy bámult rám, mintha meg akart volna ölni. A szemeiben szinte láttam a tűz lobogását, amely félelmetesen hatott akkor. Az arca olyan feszült volt, hogy össze lehetett volna téveszteni egy durván faragott kőszoboréval. Csak pislogtam rá, de ő hallgatott. Tüntetett, méghozzá azellen, tudtam jól, hogy elmenjek abba a csoportba. Ő akart segíteni rajtam, ő akart a megmentőm, a hercegem lenni. Magának akarta a rajongásom, de én nem voltam ártatlan kis toronyba zárt hercegnő, képtelen lettem volna rajongani érte azok után, hogy tudtam, megveszik az irántam érzett szerelemtől. Már nem azért, hogy viszont szeressem, az érzelmei rabja lett és akkor reggel szinte biztos voltam benne, hogy kezd tőlük becsavarodni.

Hosszú percekig bámultuk egymást, aztán, mintha felébredt volna, megrázta a fejét, akkor pislogott szerintem először, majd felállt a székről és odajött az ágyamhoz, melyre azonnal le is ült az engedélyem kikérése nélkül. Még kisebbre húztam magam össze.
- Hogy aludtál? - kérdezte a fiú. Komoly aggályaim voltak a beszámíthatóságát illetően.
- Jól. - böktem ki.
- Tudom, hogy téged kicsit sem érdekel, de engem szörnyen nyugtalanít ez az egész, Mili. - kezdte aztán azt, amit mindenbizonnyal eredetileg akart mondani. Fásultan felsóhajtottam. - Miért ő ajánlotta a segítségét?! Mili, minden rendes orvos megvárja, míg a páciens megy el hozzá! - folytatta fojtott kiabálással. Nem akartam veszekedni vele. Nem akartam folytatni, újrakezdeni, megint végigcsinálni ezt az egészet. Behunytam a szemeim és befogtam a füleim.

Ragaszkodtam ahhoz a csoporthoz, amelyet még nem is ismertem. Ragaszkodtam hozzá, mert egy olyan reménybe kezdett már a tényének tudata ringatni, amiben ringni akartam. Elszántam magam arra, hogy ha kell, szembenézek az emlékeimmel, ha ettől azok elhagynak engem. Tudtam, ekkor már hittem is, hogy a sebeim csak úgy gyógyulhatnak meg, ha felszaggatom őket a legkeményebb elhatározottsággal és kioperálom belőlük azokat a részeket, amelyek fekélyessé tették valamennyit és kivágom magamból az elhalt szöveteket. Láttam magam előtt, ahogy megteszem, ahogy felállok a körből és elmondom, mi történt velem. Csak ennyit, semmi többet, talán féltem továbbképzelni az eseményeket. De ezt már sejtszinten meg akartam tenni.

Alfonz megfogta a kezeimet és elrántotta a füleimtől. Olyan durva volt, hogy egy pillanatig nem kaptam levegőt sem a rémülettől. Persze ő is felfogta, hogy megijesztett, ettől pedig ráeszmélhetett valamire, mert rögtön eleresztett és felpattant az ágyamról. Hideg futkosott a hátamon, s reszkettem.
- Bocsáss meg. - kérte. Képtelen voltam bármit is mondani neki, így a bizonytalanságtól elkínzottan hagyta el a szobát.

Meghívás

A katasztrófába érkezett meg Teodor. Kiabáltunk Alfonzzal, de mint két megveszekedett őrült. Próbálta elérni, hogy én küldjem el a művészt, ha megérkezik, hátha nem jön akkor majd vissza. Elmondtam neki, hogy ha ők nem eresztik be, Teodor kitartó lesz, s rövidesen én keresem meg őt valahol, ha nem hagynak engem találkozni vele, így hát a szőkének nem volt más választása, minthogy engem próbált rávenni, verjem ki a fejemből ezt az őrültséget. Vili némán ült az asztalnál, kezei keményen karba fonva, egyik lába áttéve a másikon, arcán a nyugalom álarca repedezett a benne egyre növekvő indulatoktól. Alfonz nem fogta fel a jeleket, én azonban időben meghátráltam. Az idősebb fiú felugrott a székről és egyetlen szót ordított rá barátjára, amely ettől annyira megdöbbent, hogy menten elhallgatott.
- Úgy veszekszel Emilivel, mintha lenne választásod ebben az egészben! - morogta, mint egy felbosszantott kutya. Igazán ijesztő volt, ezért nem ültem vissza a helyemre, hanem rajtra kész maradtam, hogy ha szükséges, magára hagyjam a két fiatal férfit, míg letárgyalják a maguk módján a dolgokat. - Nyugodj már bele végre, hogy ez a Teodor eljön, ha tetszik, ha nem és neked sincs közöd hozzá, hogy Emili elküldi-e, vagy sem! - parancsolta szinte. Hangja nyomán csend támadt, melybe belehallatszott a kopogtatás, amelyről mind tudtuk, mit jelent. Alfonz ugrott elsőnek. Még meg sem kerültem az asztalt, mikor szabályszerűen kitépte az ajtót Teodor előtt.
- Mehetsz! - morrantotta ellenségesen, és hiába volt halk, mindketten jól hallottuk a konyhában.
- Szép jó estét. - köszönt illedelmesen azért a jövevény, s megeresztett egy bocsánatkérő, de játékos félmosolyt. Valószínűleg már ott ácsorgott az ajtóban egy ideje és várta, hogy kopoghasson, hiszen a hangzavartól biztos nem hallottuk volna, ha korábban megteszi. Szóval tudta már, hogy hiába ellenkezik hevesen a szőkeség, Vilivel mi ketten már döntöttünk és többségben is voltunk ezzel.
- Szia. - köszöntem neki zavarodottan. Szégyenkeztem, amiért nem maradt semmi, amivel megkínálhattam, mert amit a fiúkkal főztünk, mind megettük.
- Üdv. - mondta a lehető legsemlegesebb hangon Vili, majd elhúzta a fújtató szőkét az útból, hogy Teodor beléphessen hozzánk. - Higgadj le, vagy kiviszlek a lóitatóhoz és belemártalak. - fenyegette halkan Alfonzt komoran. Tudtuk, hogy nem viccel. - Foglalj helyet. - kínálta fel helyét a vendégnek, s ő hozott a szobájából egy széken, amire leülhetett.

Feszültek voltunk mind. A gyomrom diónyira szűkült, nem győztem imádkozni, hogy ne legyen semmi baj. Alfonz nem is titkolta ellenérzését és ellenséges hozzáállását ezzel az összejövetellel kapcsolatban, a másik fiú azonban most is nagyobb falat volt, ő hallgatásba burkolózott és csak figyelt. Az arca megfejthetetlen volt, túl jól tartotta magán rezzenéstelen maszkját. Teodor sem tűnt annyira fesztelennek, mint szokott, kivételesen többet foglalkozott hallgatóközönségével.
- Nem tudom, mennyit tudtok rólam, ezért elmondanám, ki vagyok. - kezdte a bevezető kérdések és válaszok után Teodor. - Messzi földről érkeztem, tanult pszichológus vagyok. Önismereti, önképző és feloldó összejöveteleket tartok. Csoportos foglalkozásokat, amelyek segítik az egyének készségeit fejleszteni, problémáit megoldani. - fejtette ki. Éreztem, hogy megválogatja a szavait, ahogy azt is, hogy Alfonz majdnem mind után fel akart szólalni, de a félsz, hogy idősebb barátunk valóban belenyomja a lovak itatójába, lakatot tartott a száján. - Szeretném Emíliát is elhívni egy ilyen csoportos foglalkozásra. - bökte ki végül.
- Aztán minek? - lökte oda a vendégnek Alfonz. Nem bírta ki. Felteszem, tesztelni akarta Teodort, s ez ellen Vilinek sem volt kifogása, mert a szeme sem rebbent.
- Mert én tudok neki segíteni. - felelte nyugodtan a fiú.
- Honnan veszed te azt? - vetette oda neki máris a következő kérdést Alfonz.
- Mert olyan emberekkel foglalkozom, akiket bántottak. - kezdte, s hogy megakadályozza, hogy a szavába vágjon a szőke, felemelte a kezét. - Nincs szükségem arra, hogy bebizonyítsd a nagyobb rátermettségedet. Én elismerem az erényeidet és szeretném felhívni a figyelmedet arra, hogy tanulmányaim mellett érzelmileg nem vagyok érintett a dologban úgy, ahogy te, vagy a barátod. - közölte fagyosabban és halálos komolysággal. Vilinek is kerekre tágultak a szemei, én pedig csak vigyorogtam magamban. - Ezen előnyök által bármennyire is nem tetszik, alkalmasabb vagyok a segítségnyújtásra. Emília már ezt el is fogadta, csupán a formalitás miatt jöttem el hozzátok. Hogy lássátok, ki vagyok, milyen és kire bízzátok őt. Azt kérem, bízzatok bennem. - és végighordozta tekintetét a két fiún.
- A bizalmat kiérdemelni szokták az emberek, nem az ölükbe pottyantják. - szólalt meg a sötéthajú. Teodor kicsit felengedett, apró mosolyra húzódtak ajkai és bólintott. - Mesélj erről a csoportról, amibe Emilit hívod. - kérte igyekezve tárgyilagos lenni. Úgy tűnt, nem azt kapta válaszul, amire számított és ezért gyorsan túl akart lépni a témán. Persze ezt mindenbizonnyal nem csak én vettem észre.
- Vegyesen vannak benne férfiak és nők. - kezdte készségesen Teodor. - Bármikor lehet csatlakozni és bármikor ki lehet lépni a körből. Hetente egyszer, igény esetén többször ülünk össze az általános iskola egyik termében. Kötetlen beszélgetéssel kezdünk, mindenki mesélhet a napjáról, vagy valamiről, ami történt vele. Aztán átveszem a szót, s irányított beszélgetéssé alakítom a foglalkozást, feladatokat adok, amit éppen kitalálok. Általában másfél órát foglal el ez a program a napból, de amikor új tag van, szánunk figyelmet a bemutatkozásra, s arra, hogy röviden mindenki ismertesse, mi történt vele, ezért akár a duplájára is duzzadhat ez az idő.
- Most hányan vagytok?
- Tizenketten.
- És ez a beszélgetősdi segít bármit is? - kérdezte Alfonz hitetlenségtől átitatott hangon.
- Igen. Sokan ma már nyugodt, boldog életet élnek, nem is járnak a társaságunkba, ellenben összejárnak azokkal, akiket ott ismertek meg.
- Mit is tudsz te pontosan Miliről? - vetette oda durván. Egy tompa puffanás hallatszott az asztal alól, majd a szőkeségnek kiült az arcára a fájdalom. Megrovón pillantottam Vilire, úgy éreztem, bemutatkoznak, mint két gyerek, ami nem tetszett.
- Nem sokat. Persze értem, miért kérdezted, ezért elmondanám, hogy nem is volt szándékom mindent kihúzni belőle. Mindennek megvan a maga ideje és módja.
- Nem tetszik a modorod. - morogta Alfonz.
- Ez kölcsönös. A tisztelet legcsekélyebb jele nélkül beszélsz velem, én pedig igyekszem ezt nem felvenni.
- Nincs miért tisztelnem téged!
- Ez a te bizonyítványod. - felelt nyugodtan Teodor, mire a szőke felugrott. Rá akart rontani, ám mivel Vili is talpra ugrott, inkább dühösen kivágtázott a házból maga után becsapva az ajtót. Mindketten elég kellemetlenül éreztük magunkat a szőke viselkedése miatt, de a vendégünket kicsit sem ijesztette meg, vagy érte váratlanul. - Kicsit forrófejű, de semmi baj vele. - jegyezte meg barátságosan. - Jelenleg a hét közepén tartjuk a foglalkozásokat öt órától.
- Gondolom, nem árulhatsz el túl sokat a jelenlegi csoportodról. - találgatott Vili.
- Így van. Van olyan ember, aki évek óta a csoport tagja, ő a legtöbb esetben hallgat, ha mégis megszólal, jóindulatú csípős megjegyzéseket tesz. Úgy tekintek rá, mint egy segédre, mert gyorsan és velősen reagál, méghozzá azokban az esetekben, amelyekben arra valóban szükség van. Ő mióta először megjelent, hallgat arról, miért van ott, csak a jellemfejlődése folytán látom, hogy segít neki a csoport.
- Szóval nem kötelező elmondani, mi történt? - kérdeztem reménykedve. Teodor elmosolyodott.
- Nincs olyan, hogy kötelező. Ajánlott, javaslott, lehetséges, ilyen szavakat ismerek.
- És ha ez az ember, akiről beszéltél, nem is élt meg semmilyen erőszakos eseményt? - vetette fel Vili.
- Biztos vagyok benne, hogy valamit megélt. Egyébként nem feltétele a csatlakozásnak az, hogy erőszakot éljen meg valaki közvetlen módon. Szemtanút is rázhat meg egy ilyen cselekmény, vagy olyan lelki társat, akinek csak elmesélték.
- Ezek szerint akár én is részt vehetnék egy-egy beszélgetésen?
- Természetesen. Ha úgy érzed, hogy javadra vállna, gyere el nyugodtan. - felelt barátságosan Teodor. Úgy láttam, Vili gondolkodóba esett. Talán megint nem azt kapta, amire számított? Nem tudtam eldönteni. - Azért nem javaslom, hogy Emíliát védd, hiszen nincs mitől. Azért nincs értelme beülnöd, meghallgatni, kivel mi történt, mert azzal sem te, sem a csoport tagjai nem gyarapodnak. Ha érdemben hozzá kívánsz szólni, vagy neked van szükséged valamilyen téma felboncolására, a kapuk nyitva állnak, ha viszont csak az ottléteddel akarsz üzenni bárkinek, arra kérlek, ne gyere. Feszélyezőn hat egy olyan ember, aki csak azért jön, hogy erőt képviseljen, s azt hiszem, ez nem igény hosszas magyarázatot.
- Megértettem. - szólalt meg a fiú. Ezzel úgy hiszem, mindent tisztáztunk. Teodor nem is időzött ezután sokáig nálunk. Nem kért semmit, nem akart cseverészni, hagyni akarta megemészteni azokat, amiket megbeszéltünk. És ez így volt jól.

A várakozás nyűgjei

Az a három nap, ami Teodor látogatásáig volt, borzalmas lassúsággal telt. Nem volt egy nyugodt percem sem. Alfonzot mindjárt az első nap ledobta a kedvenc lova, mert túl durva volt vele a benne munkáló feszültségtől. Az a férfi hozta haza, aki tanácsot kérni ment ki hozzá, majd orvost is hívott. A szőke meg persze csak tajtékzott, szidta a fekete állatot, s én hiába nyugtattam, mondtam neki, hogy ő volt a hibás, mintha csukva lett volna a füle. Végül felhagytam ezzel és magára hagytam füstölögni. A doktort teával kínáltam és édes süteménnyel, melybe túl sok cukrot szórtam. Én sem voltam teljesen magamnál, emésztettek a gondolatok, a félelmek kezdtek túlburjánzani rajtam. Rettegtem attól, hogy szembesülnöm kell azzal, amit évek alatt sem tudtam teljesen elfelejteni, hiába dolgoztam rajta keményen.

Második nap Vili jött úgy haza, mintha áthajtott volna rajta egy szekér. Nyúzott volt, a haja kócos, a tekintete semmibe vesző. Mikor kérdeztem, mi történt, csak annyit felelt, szüksége van egy kis magányra. A vacsoránál tudtam kiszedni belőle, hogy össze-vissza hadovált, összecserélt dolgokat és végül megsértett egy idős hölgyet, pedig nem akarta ezt tenni.

Mégis az utolsó nap volt a legrosszabb. Ízletes ebédet akartam főzni, de az egészet ki kellett öntenem, annyira félreízeztem. A levest és a pörköltet is. Sírva is fakadtam. Amikor a fiúk hazajöttek, rémülten ugrottak hozzám. Vissza se mentek dolgozni, némi igazgatás alapján készítettek rántott gombát, összetörték a főtt krumplit, tettek bele vajat, sót és tejet, hogy kellemes legyen. A legnagyobb kihívást mégis a rántott leves jelentette nekik, melynek rántását nekem kellett megcsinálnom, mert ők odaégették volna. Ketten voltak egy lábosra, mindenről pontos utasítást adtam, de el kellett ismernem, szegények tényleg nem rendelkeznek valami jó érzékkel a főzéshez. Vili még valahogy elboldogult, Alfonzzal kiegészülve azonban katasztrófa fenyegetett.

Az időm nagy részét a természetben töltöttem. Feküdtem a nagy diófa alatt és az eget néztem. Számoltam a felhőket és reméltem, gyorsabban pereg az idő, mint ahogy azok hemperegtek végig a kék égtengeren. Kínomban virágkoszorút fontam, kitakarítottam a házat, de miután összetörtem egy tányért, felhagytam vele és inkább visszavonultam. Nem ment a varrás, sem a hímzés, noha nem is erőltettem nagyon, féltem, csak kárt okoznék magamnak vagy az anyagoknak ebben az ideges állapotomban. Szerettem volna hasznosan tölteni az időt, hiába. Képtelen voltam a normális működésre.

Helyette gondolkodhattam. Volt időm visszaemlékezni Teodor festményeire. Azokra a durva képekre, amelyeket otthagyott nekem. Visszhangzott a fejemben a kérdés: Neked mit jelentett az a kép? Mit jelentett? Nem tudtam megfogalmazni, főleg úgy nem, hogy én "teljes pompájában" nem is láttam, ám amint rágondoltam, kirázott a hideg. Mégis mindig visszatértem a Napba öltözött nőhöz, a két gyilkos szeretőhöz, "A szőke herceg" két festményéhez. Ezek voltak a legélesebbek a fejemben. Hiszen a jelenemről szóltak! És nem csak az enyémről.